– Az idei a valaha volt egyik legaszályosabb év. Ez sokak szemét felnyitotta, hogy foglalkozzon a környezeti problémákkal. Valóban égetőbb most a probléma, mint bármikor korábban?
– Igen! Még ha nem is a legjobbkor kerül terítékre a kérdés, hogy fenntarthatósági szemléletben tananyagot fejlesszünk, mindenesetre a legoptimálisabb időszak az, amikor már nemcsak a tudós társadalom, a civil társadalom, és a politikum beszél ezekről. A hétköznapi ember tapasztalja és érzékeli azt, amivel szemben állunk, és itt nemcsak az aszályt lehet említeni, hanem egy csomó környezeti kockázatot, amelyről beszélünk már jó ideje.
– Jelen pillanatban milyen kilátásaink, reményeink lehetnek afelől, hogy az idei csak egy extrém év volt, és pozitív változás következik?
– A rossz hír az az, hogy ebben a pillanatban nem fog megállni ez a folyamat. A fenntarthatóság pont erről szól, hogy nemcsak az ökológiai folyamatokkal állunk szemben, hanem akár a szárazágról beszélünk, akár a járványokról van szó, vagy említhetem az energiaválságot, vagy erdőink védelmét, ezek mind olyan komplex folyamatok, amelyek nemcsak ökológiai, hanem társadalmi, és gazdasági rendszereket is megmozgatnak. Éppen ezek azok a rendszerek, amelyek nem tudnak függetlenül fejlődni, és fenntarthatóvá válni, be kell látni, hogy ezek egymástól függenek. Úgy kell optimálisan kialakítani a rendszerek működését, hogy a lehető legtovább fenntartható legyen.
– Maga a fenntarthatóság, mint fogalom, mit takar pontosan?
– Egyszerűen az a fenntartható, ami minél tovább működőképes. Hogyha ezt humán-centrikusan nézzük: mi emberek, akik benépesítettük a földet, nagyon okosan elkezdtük a gazdaságot kialakítani. Az ipari forradalom óta különböző iparágak nőttek ki, majd különböző szolgáltatások. Az ember belátta már jó 40-50 évvel ez előtt, hogy ez a folyamat nem fenntartható: már akkor modellezték – például Meadows-modell – és tették le az asztalra a tudós csoportok azokat a tanulmányokat, hogy a kétezres évszázad közepére tulajdonképpen összeomlik a társadalmunk. Ez a humán megközelítés, amikor az ember elsősorban a saját létét félti. De az ember, a társadalom nem tudja külön kezelni a rendszer elemeit. Ezért beszélünk bonyolult ügyről, mert ökológiai fenntarthatóság, társadalmi fenntarthatóság, és gazdasági fenntarthatóság az, amivel szembe kell néznünk.
– Globális és egyéni szinten is tenni kell. Sok törekvést látni az önfenntartásra, azonban ez már nem az a világ, amelyben nagyszüleink éltek, hogy tőlük kérdezzünk. Most új utakat kell kitaposni?
– Pontosan. Ahogy említettem, az elmúlt 100-150 évben rengeteg termelési mód jelent meg. Már nemcsak agrártársadalmakról beszélünk. Ráadásul ezelőtt 200 évvel egymilliárd ember élt a Földön; most 8 milliárdan vagyunk. Egyre többen vagyunk, egyre nagyobb a fogyasztási igény, és ezt látja be most a társadalom, és a szakpolitika is. A növekedés határa is olyan, mint egy lufi, egyszer kipukkad. A Föld bolygónak is határai vannak, az erőforrásaink végesek. És itt jön az a témakör elő, amiről beszélünk: hogyan tudjuk megőrizni a megújuló energiaforrásainkat, a talajainkat. Érdekes adat, különböző tanulmányok szólnak arról, hogy az egész Föld felszínének 7,5 százalékát jelentő talajaink 60 év múlva egyszerűen kimerülnek, ha így folytatjuk a mezőgazdasági termelésünket. Az intenzív mezőgazdasági művelés tízszer annyira kiaknázza a talajt, mint a hagyományos, ami természetes úton meg tud újulni. Hatvan év múlva eljuthat az ember oda, hogy nem lesz mezőgazdaságilag megművelhető föld. És el lehetne ezt mondani a vizekről is! Iható, egészséges ivóvízhez 6 milliárd ember fér hozzá, és 2 milliárd pedig nem. Ezek azok a dolgok, amelyeknek a globális elosztása legjobban felhívja a figyelmünket arra, hogy lokális szinten hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni, és visszafogni a fogyasztási szintünket.
– Röviden fogalmazva, túlfogyasztunk. Amit talán mégis tanulhatunk az elődeinktől, az a takarékosság. Mi az, amit – elsősorban fejben – át lehet állítani, akár azoknak, akik nem kertes házban laknak?
– Ma már a világ lakosságának több mint a fele városokban él. A fejlett világban ez eléri a 80 százalékot is. Egészen más életmódot folytatunk, mint eleink, akik főleg mezőgazdaságból, vagy önellátásra berendezkedve éltek. Azok, akik ebben a korban, vagy akár most is úgy élnek falvakban, ahol van termőföld, jószág és kultúrnövény, azok talán jobban érzékelik ezt, és megtartják az esővizet, megtermelik a maguk élelmiszer-szükségleteit, de mindezt nem tudja megtenni a városi ember. Ő máshol tud tenni. A nagyvárosok legnagyobb problémái a közlekedés, az energia-ellátás, az élelmiszer-ellátás, és az elektronikai berendezések használata. Itt van szükség önkontrollra. Még hogyha nem is extrém és brutális módon történő korlátozásról is beszélünk, de optimális keretek közötti önkontrollra szükség van a lakosság részéről.
– Vannak olyan vélemények is, hogy ez egy természetes folyamat, amelynek résztvevői vagyunk, és csak meg kell szokni. Mennyire lehet ez helytálló?
– Azt gondolom, hogy ezt azok mondják, akik nem mertnek szembenézni a problémával. Egyfajta elhárítási mechanizmus lehet ez. Persze, a 4 milliárd év alatt a föld és az élővilág az evolúciónak köszönhetően fejlődött, de be kell látni, hogy az elmúlt 100 évben hatalmas változások következtek be az emberi életmódnak köszönhetően. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy majd kitolódik a Balatonon a turistaszezon, fügét és citrusféléket fogunk termeszteni, mint Spanyolországban – bár látjuk, hogy ott is hatalmas problémák vannak. Volt szerencsém nemrégiben Észak-Afrikában lenni, már rég óta hasonló problémákkal küzdenek, tehát nem megoldás ez a fajta gondolkodás. Ne legyünk naivak, nemcsak itt élünk a Kárpát-medencében, vannak olyan régiók a világon, ahol még kiélezettebb problémák vannak, és ez hívja elő például a klímamigrációt is: ahol már tényleg nincs víz, erőforrás, vagy termőtalaj, arra kényszerülnek emberek tömegei, hogy elvándoroljanak olyan területekre, ahol még van remény. Azt gondolom, hogy ennél sokkal bonyolultabb a rendszer, és ezért van szükség fenntartható szemléletben gondolkodásra, ahol egyfajta szintézisként tudjuk a folyamatokat értékelni.
– Kiemelt célcsoport most a középiskolás korosztály. Mi az, amit ők tehetnek?
– Ma már közhelyes, hogy a fiatalokon keresztül tudjuk a leghatékonyabban érvényesíteni ezt a szemléletet, de nem is lehetünk álszentek, nem mondhatjuk, hogy a gyerekeink megoldják a mi problémáinkat. Azt tudjuk most csinálni, hogy a jó praktikumokat, a fenntarthatósági szemléletet, a tudást átadjuk a gyerekeinknek. Általános iskolában elsajátítják az alapismereteket, és ezt kell szintetizálni, és a középiskolai korosztály az, amely erre már talán képes. Óriási információtömeg van, amely alatt azt is értem, hogy nagyon sokszor kerül elő interneten olyan információ, amelyet nem tudunk hitelesen ellenőrizni, a fiatalok pedig még annyira sem. Ezt meg kell nekik tanítani, hogy kritikusan szemlélve az információkat összerakják a mozaikokat, és alkalmazni tudják a saját életükben.
– A tananyagot tekintve ugyanazt tanulják itthon, mint bárhol Európában?
– Szintén közhely, de nagyon fontos: gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan. A globális problémákra globálisan tudunk reagálni, ehhez globális intézményekre van szükség, például az Európai Unióra. Egységes törekvést fogalmaz meg, amelyet fenntarthatósági céloknak definiál, 17 ilyen szakterület létezik, és 2050-ig fogalmaz meg a részcélokban olyan egységes jövőképet, amelyben fenntarthatóan tudunk élni. Ebből az európai összefogásból született meg a képzési anyag is, és ezt alkalmazta az a hazai alapítvány is, aki kidolgozta, hogy ezt a tudást oktatásba átültesse. Szeptembertől pedig mintegy 200 középiskola kezdi meg Magyarországon ezt a tudás-átadást.
