Vasárnap délelőtt, verőfényes napsütés az érkezni nem akaró, vagy éppen szeszélyesen érkező áprilisi tavaszban. Még két slukk a cigiből, nagy levegő és irány a főbejárat. Regisztráltam, mert így találtam jónak, de ott és akkor picit meginogott bennem az akarat.
Egy rövid sóhaj és belevetem magam a sokaságba. Jönnek-mennek a férfiak és nők, idősek és középkorúak. Itt ott feltűnik egy alig húszas fiatalember vagy hölgy, de jellemzően a középkorosztály-belieket lehet látni. Oltatnak. Ők is így döntöttek.
Vajon félnek? Mitől? A vírustól vagy az oltástól? Elkapok egy rövid beszélgetésfoszlányt, hát persze, hogy a vakcináról van szó...
Beállok az ajtóba, odakeveredek a beléptetőpároshoz. Rövid kérdéssorozat, hőmérőzés, majd kapom az iránymutatást: kétszer balra. Picit beljebb kedves hölgy állja az utamat terepszínű ruhában. Két rövid kérdés és irányít az asztalhoz. Sorbanállás és pici várakozás.
Előttem egy 60 körüli férfi. Hallom a kérdéseket és hitetlenkedek. Milyen oltásra jött – hangzik a kérdés. Nem tudom, nem mondták – megy a válasz. Kerekednek a szemek az asztalnál és mintha a tükörképüket akarnám eljátszani, nekem is felfelé mozdul a szemöldököm. Nem tudom, csak időpontra jöttem – halkul egyre jobban a válasz.
Felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg van, aki nem tudja pontosan, miért megy az oltóponthoz? Egy pillanatra elgondolkodom: én igyekeztem a legjobban tájékozódni, a legtöbb információt begyűjteni a döntésemhez, hogy felvegyem-e a védőoltást. Megpróbáltam a kissé kócos, de azért kisilabizálható vakcinainformációk közül azt leszűrni, hogy melyik oltás a számomra legelfogadhatóbb. Idekívánkozik az a mostanában sokszor elhangzott mondat: „Az a jó oltás, amit már beadtak”.
A férfit átküldik a másik oltópontra, hátha ott megtalálják a nevét a névsorba. Én jövök. Pár kérdés, pecsét, aláírás, mehetek a várakozók közé. Maszk mindenkin, a legtöbben a telefonjukat babrálják. Hogy ki ne lógjak a sorból, nekem is előkerül a mobilom, de nem tudok a képernyőre figyelni, folyamatosan körbe-körbenézek. A legtöbben feszültek, én is az vagyok. Férfiasan bevallom: igen, félek. Olyan dolog, illetve dolgok történnek körülöttem, amire nincs ráhatásom és ezt nem szeretem. Talán ez nem csak az én, hanem a többi ember félelme is. Nem tudjuk befolyásolni az eseményeket, csak sodródunk és próbáljuk a legjobbat kihozni, esetleg a legjobb döntést meghozni...
Kikiabálnak egy nevet, egy fiatalember feláll és elindul az ajtó felé. Közben az asszisztens már mondja az én nevemet, készülődhetek. Fel sem ocsúdok, az előttem lévő már kifelé tart, én pedig automatikusan indulok az ajtó túloldalára. A bent lévők türelmesek, megvárják, hogy beérjek. A lehetőségekhez képest kellemes a légkör, még néhány mosolyra is futja a doktortól és az asszisztens hölgyektől. Hát persze, hogy rossz papírt adtam oda. Tőlem ez nem meglepő, de már jön a szuri, tényleg semmiség az egész. Ezt innen már ki nem veszik, suhan át a fejemen a gondolat.
– Várjon kint 15-20 percet – kapom az utasítást. Ha rosszul érzi magát, kopogjon nyugodtan és találkozunk – mondja a doktor. Mikor közlöm vele, hogy bocs, de inkább ne találkozzunk mostanában, már kapom is a mosolygós választ: Oké, akkor majd három hét múlva, május másodikán. Elrebegtem egy köszönömöt és irány a váró, ahol ideges 20 perc következik. Nem akarok én lenni a pár tízezred, akinél gáz van az oltásnál. Nem akarok rosszul lenni. A félelem és a bizonytalanság tovább kúszik a torkomon és csak negyedóra múlva csillapodik… Nincs gáz, indulhatok haza!
Otthon kissé aggódva fogad a kedves és a négyéves. Megnyugtatásképpen közlöm, hogy minden rendben, de a gombóc csak nem múlik. Jön majd az este és a tapasztaltak említették, hogy nem lesz kellemes. Így telik el a nap, hogy várom a hidegrázást, a vérnyomásingadozást, a fájdalmat. Délután azon kapom magam, hogy azt figyelem: fáj-e a fejem, fáj-e a kezem. Nehéz elengedni ezeket a gondolatokat, lehet csak túlaggódtam az egészet. Az esti készülődés feszült figyelemmel teli... de semmi. Nyet Problem.
Igen, Szuptnyikot kaptam. Sem éjjel, sem a következő nap nem jelentkezett semmilyen negatív reakció, talán kicsit tompább voltam 24 órán át az átlagosnál. Azt érzem, hogy ez könnyebben ment, mint reméltem. Azóta pár erőtlen poénnal küzdök, mint például, hogy kívánom a ruszlit, vagy rendeltem az interneten szamovárt. Szerencsére ez nem a vakcina mellékhatása, ez az alapállapot.
Pár nappal az oltás után eszembe jut: bár sosem igyekeztem belesimulni a tömegbe, most hálás vagyok, hogy nem én lettem egy a sokaságból, akinél komoly probléma jelentkezik az oltást követően.
Nem tisztem sem rá-, sem lebeszélni senkit, de bármelyik megoldás mellett is dönt, tegye azt sok olvasás és hiteles információk begyűjtése után.
Ahogy jeleztem: olyan dolgok történnek, amire nincs befolyásunk és ezt én nagyon nem kedvelem. Ellenben, amiben van döntési lehetőségünk, abban igyekezzünk felelősen dönteni.
