„Enyém az egész hegy!”

Jó évig szünetelt a Bihari Túrák Egyesület által szervezett Motivációs előadássorozat. Az ok nevét csak zárójelben említeném meg: kovid. (És ez ugye nem OK.) Ám a kényszerű csendet kedd este, a belényesi születésű, Nagyváradon élő Varga Csaba expedíciós hegymászó friss élménybeszámolója oldotta fel.

Kocziha Attila, az egyesület elnöke a program előtt elmesélte, hogy Varga Csaba eddig öt sikeres nyolcezer méter feletti hegyet meghódító expedíciót tudhat maga mögött – mellyel jelenleg a legsikeresebb aktív hegymászója hazánknak.

Hozzátette, a hegymászó a vetítéssel egybekötött előadásában az idei kalandjairól mesélve betekintést enged a nyolcezresek misztikus világába, valamint megtudhatjuk, hogy milyen motivációk sarkallják e zord hegyek csúcsai felé. Továbbá honnan merített erőt, amikor a legnehezebb helyzetekben elcsüggedve, majd ismét talpra állva tovább tudott indulni és hogyan tudott kritikus viszonyok között, életveszélyes körülmények közepette helyes döntést hozni. 

Azt követően Varga Csabával, a hangversenyterem előtti folyosón beszélgettem, ahol nagy volt a mozgás.

– Az utolsó sikeres csúcstámadásod, az 8167 méteres Dhaulaigiri volt; én a pontos számot kiegyezés (1867) dátuma alapján jegyeztem meg.

– Valóban.

– Erős Zsolt sem, te sem az Alföldön nőttetek fel. Az ilyen fantasztikus eredmények eléréséhez gondolom nem utolsó, ha az ember a hegyek szomszédságában él, vagy egy a túrázás szeretete is elég a jó starthoz?

– Ha úgy vesszük, Békéscsabáról is nagyon sokan…

– Bocsánat, Suhajda Szilárd csabai.

– … például a Bihari Túrák Egyesület is szinte miden hétvégéjüket hegyekben töltik. Nyilván, aki magas hegyek közt él, kialakul egy kultúra, amely arra ösztönzi a fiatalokat, hogy ne csak focizzanak, hanem síeljenek, túrázzanak is.

– Lavina és a rossz időjárás miatt vissza kellett májusban fordulnod a Mount Everest kvázi csúcsáról. Szomorúságodban még az expedíciós hegymászásról is lemondtál. Mégis mi szólt a folytatás mellett?

– Tulajdonképpen esélyem sem volt, hogy megmásszam. Már a hazajövetelem előtt úgy döntöttem, hogy „elég volt!”. De alig telt el néhány nap, és máris el kezdett hiányozni a mászás. Majd körbe néztem, hogy hova érdemes elmenni az ősz folyamán, és kalandos körülmények között, az utolsó előtti percben kijutottam.

– Állítólag, nem szóltál senkinek, hogy elindulsz.

– Általában csak akkor osztom meg a tényeket, amikor már úton vagyok.

Galéria

(közben a folyosón, ahol beszélgetünk, megérkeztek a 60 ezer Fa Egyesület oszloposai is… bemutattam őket az alpinistának és viszont… „ha már itthon hegyekre nem tudunk felnézni, akkor nézzünk fel a fákra”, jegyeztem meg… 60K balra el)

– Úgy tudom, a hegymászók nagytöbbsége nem katarzisként éli meg a csúcsteljesítést. Azt olvastam, hogy nálad ez épp fordítva történt a Dhaulaigiri tetjén.

– Felértem, nem voltam olyan fáradt, jó idő volt, és végre tudtam élvezi az egészet.

***

A közel félórás kismoziban beleshettünk Csaba mindkét expedíciójába. Szinte táborról-táborra átélhettük a félelmetesebbnél félelmetesebb kalandokat. Az operatőr és a riportre maga a hegymászó volt – mintha nem lett volna elég baja. (Nekem már egy kétszintes ház tetején is tériszonyom van.) Fokozva a drámát, a képekhez egy remekbeszabott aláfestő zene is dukált.

„Október 1-je, 9 óra 54 perc van… a csúcs 8167 méteres… Most csak én vagyok itt… persze voltak előttem mások is… de később indultam… most csak én vagyok itt… enyém az egész hegy! Ó… bakker!” – zárja hitetlenkedve a dolgozatot.

(Egy, a 90 méter tengerszint feletti magasságon élő emberfiának már az is motivációs jelentőséggel bír, ha méterben meglátja a legkisebb négyjegyű számot – először négyhegyűt írtam –: 1000; pláne, ha nyolcszor ezerről van szó.)

– Az előadás egy nagyon jó példa arra, hogy az első csalódásunkat követően ne hagyjuk magunkat eltéríteni a célunktól – fűzte mindehhez Kocziha Attila.