Elhunyt Bohus Zoltán, a Nemzet Művésze

Bohus Zoltán 1941. december 21-én született Endrődön, a család 1948-ban Békéscsabára költözött, ahol 1956 és 1960 között a Rózsa Ferenc Gimnáziumban tanult és tett érettségi vizsgát. 1961 és 1966 között végezte el a budapesti Magyar Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakát Z. Gács György tanítványaként, majd önálló művészként dolgozott. Budapesten rendezte be műtermét a Százados úti művésztelepen.

Művészi munkásságát végigkísérte a művészpedagógusi tevékenység, amely során üvegművész-nemzedékeket indított útjára: 1966 és 2010 között a Magyar Iparművészeti Főiskola, majd az egyetem, később a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanáraként tevékenykedett, ahol 1993 és 1996 között a Szilikát Tanszék tanszékvezetője, 1996 és 2010 között az Üveg Szak vezetője volt.
1970-ben házasságot kötött Lugossy Mária (1950–2012) ötvös-, szobrász-, üveg- és éremművésszel, pályafutásuk és életművük egyedülálló értéket képvisel a magyar kortársművészetben.
Bohus Zoltán kezdetben zománc- és ötvösművészettel, szobrászati feladatok megoldásával foglalkozott, részt vett ezen művészeti ágazatok hazai és külföldi kiállításain, szobrászati alkotótelepeken dolgozott, néhány állami megbízásra készült munkát valósított meg.

Az 1970-es évek közepén fordul érdeklődése az üveg felé, de ekkor még számos fémszobrászati alkotás is született műhelyében: elsősorban a csillogó, fényes krómacél-lemezt munkálta meg. Üvegművészeti munkássága révén a nemzetközi áramlatokkal párhuzamosan a magyar üvegművészet új ágazata bontakozott ki: az elődök (a két szobrászművész, Vilt Tibor és Schaár Erzsébet), valamint a számos alkotóterületen dolgozó Z. Gács György tevékenysége nyomán néhány kortársával (Buczkó György, Kertészfi Ágnes, Lugossy Mária, Mészáros Mari) az üveg plasztikai alkalmazása, az autonóm üveg-műtárgyak előtt nyitotta meg a kaput.

Különleges technikaalkalmazásával – amelynek alapja a hideg üveg ragasztásos, fémgőzöléses, csiszolásos, polírozásos megmunkálása, illetve megformálása – már a múlt század hetvenes–nyolcvanas évtizedfordulója óta a nemzetközi üvegművészetben is figyelmet keltett: alkotásai – amelyek különleges térbeli megjelenését a fény, illetve a szín és a transzparencia teszi különössé és sejtelmessé – mind az európai, mind a tengerentúli üvegművészeti kiállítások rendszeres résztvevőivé váltak. Hazai és külföldi bemutatkozásainak szakmai rangját számos elismerés, díj fémjelzi, műveit a világ legrangosabb iparművészeti, illetve üvegművészeti gyűjteményei vásárolták meg.

Köztéri alkotásai közül az egyik legismertebb a még most is látható nagymező utcai néhai Nemzetközi MÁV Jegyiroda krómacél domborműve, melyet 1974-ben alkotott, valamint a Csiky Tiborral közösen 1976-ban készített szintén krómacél dombormű, mely a Belvárosi Távbeszélőközpont homlokzatát díszítette 2016 decemberéig.

Művészetét számos kritika, elemzés, tanulmány dokumentálta: a mintegy öt évtized alatt megjelent közlemények bőséges sorozata mellett számos katalógus tárgyalja és ismerteti munkásságát, míg átfogó jelleggel a 2009-ben megjelent, a Geopen Kiadó gondozásában kiadott, Nagy T. Katalin tanulmányával kísért reprezentatív album foglalja össze művészetét.

1984-ben Munkácsy Mihály-díjat, 1991-ben a pécsi kisplasztikai biennálé nagydíját kapta, majd 1997-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze lett. 2012-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt. 2014-ben kapta meg a Kossuth-díjat, majd még ugyanebben az évben a nemzet művészévé választották.