Kicsik voltak még a gyerekeink, amikor elkészült az emberléptékű, új lakásunk, ahová a feleakkora régiből vittük át a bútorainkat. Visszhangzott a nappali az ürességtől, de a fiainkat ez cseppet sem zavarta, futkározva, széles mosollyal fedezték fel az új hely minden zegzugát.
Amikor elérkezett az advent, kartonpapírból és régi, angyalos csomagolópapírból készítettem sok ablakos adventi házikót, amelynek a közepébe gyertyát tettünk. Karácsonyig minden este meggyújtottuk a gyertyát, kinyitottunk egy-egy újabb ablakot a házikón, és nemcsak meséltünk, hanem ünnepi dalokat is énekeltünk. A gyerekek elmondták, hogy milyen ajándékot szeretnének, és bár nem kívántak nagy vagy lehetetlen dolgokat, de ez olyan időszak volt az életünkben, amikor a kicsit is nehéz volt előteremteni.
Mielőtt nekikeseredtünk volna, átgondoltuk, hogy mi az, ami megvalósítható. A mézeskalács nem maradt el, abban az évben a karácsonyfára is abból tettünk díszeket, amelyeket együtt készítettünk (a középső fiunk mézeskalács tankot is kivágott magának, de azt szigorúan csak megenni). Alkottunk a fára óriásszaloncukrokat; az egyik üzletben kitettek kicsi, elvihető dobozokat, azokat csomagoltuk be bevagdosott papírzsebkendőbe, színes papírokba és cérnából akasztót tettünk rá. Volt egy nagyobb darab sötétkék bársony anyagunk, abból pedig (kölcsönkért szabásminta alapján) ünnepi nadrágokat varrtam a fiúknak erre az alkalomra.
Töprengtünk, hogyan tudnánk kicsit meséssé tenni a gyerekeknek a karácsonyt. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha varázsolnánk nekik egy bábszínházat? Volt pár kinőtt holmi, és már kissé elkopott a kedvenc kismama ruhám is, amelyben mindhármukat hordtam, ezek jónak tűntek. Tervezgettünk, rajzolgattunk, aztán nekiálltam varrni, végül az akkori kedvenc meséjük minden szereplője elkészült. A kanapénk pedig, amelyről le lehetett venni a matracokat, jó szolgálatot tett egy takaróval paravánként.
Már közeledett a karácsony, amikor a férjem nagynénjétől megtudtuk, hogy felírta a gyerekeink nevét egy cipősdoboz akcióra az imaházukban. Azon túl, hogy egy bensőséges, szép estét töltöttünk ott, mindhárom fiunk egy-egy cipősdoboznyi ajándékot kapott, amit otthon ki is bontottak. Voltak benne kisebb játékok, édesség, színes ceruza, sőt, valaki még üzenetet is írt nekik ismeretlenül… Megérintett bennünket ez a gondoskodás. A nagyszülők szintén tudták, milyen nehéz évünk volt, és szerették volna kicsit kényeztetni a gyerekeket, így egy-egy olyan játékra is futotta, amit korábban felsoroltak a fiúk.
Aztán elérkezett az ünnep. Kinyitottuk az adventi házikón az ajtót, meggyújtottuk a gyertyát, énekeltünk, majd átmentünk a nappaliba, ahol – a bábok kivételével – ott sorakoztak az ajándékaik. Amikor már alaposan kijátszották magukat, meghívtuk őket „a bábszínházba”, ahol apa és anya játszotta el a kedvenc meséjüket a bábokkal... A gyerekek ezután számtalan új mesét találtak ki, apát mindig csalogatták játszani, és gurgulázva kacagtak, mert olyan jól el tudta változtatni a hangját.
Mondanom sem kell, hogy végül ez lett az egyik legemlékezetesebb ünnepünk, beteljesült álmokkal, karácsonyi csodákkal, telis-tele nevetéssel, szeretettel és reménnyel.
