Ismeretes, hogy az internet (szűkebben a kommentelési lehetőségek) megjelenésével nem lett több ostobaság a világon, csak jobban látszik. Az internet demokratizálódása (a P2P, vagyis a felhasználót a felhasználóval összekötő rendszer) óta mindannyian egyszerre vagyunk tartalomfogyasztók és tartalomgyártók. Ez az internet legkisebb közös többszöröse: mindenki hozzászólhat mindenhez különösebb hozzáértés, rálátás és úgy egyáltalán releváns, megmért vélemény nélkül. És ez nem baj, illetve nem ez a baj. A szabad véleménynyilvánítás önmagában egy pozitív dolog – lehet. A fegyvert elsütni a fegyvertartó tudja. A gond az, hogy mindenki fegyverviselési engedélyt kapott, márpedig a szó fegyver – lehet.
Nem ismertem Petics Kristófot. Halálhíréig semmit nem tudtam róla, nem követtem nyomon az említett “tehetségkutatót” (mind tudjuk, hogy semmi köze a tehetségek felkutatásához). Életében nem érdekelt Petics Kristóf, de halálában sem fog. De érdekli-e vajon a médiát? Érdekli-e a számtalan hozzászólót, akik ítélnek és felmentenek kedvük szerint? Az Ördög trükkje az, hogy amikor kérdez, akkor is hazudik, az egyik leggaládabb hazugság pedig így hangzik: “Hogy juthatott ide?” Mármint Petics Kristóf, például.
Abban a társadalomban, ahol (látszólag) minden a döntés szabadságának felmagasztalásáról szól, és ahol ezzel szemben nincs helye a konfrontációnak, mert a korrektség (mármint a politikai korrektség) megköveteli, egy-egy ilyen haláleset után mindig akad valaki, aki fel meri tenni a kérdést: “Hogy juthatott ide? Hát nem volt senki mellette, hol voltak a szülei/barátai? Milyen társadalom az ilyen?” Tudjuk jól, hogy a politikai korrektség nem korrektség. A bármilyen korrektség már nem korrektség, mert nem önmagában áll, márpedig az igazság nem bármilyen. Jelen esetben az igazság az, hogy Petics Kristóf a kutyát nem érdekelte korai haláláig. De a halál a média szemében a legjövedelmezőbb. Gondoljunk csak Zámbó Jimmyre, akit egyes szennylapok (és ez a kifejezés így is eufemizmus) a mai napig címlapra tűznek. Petics Kristóf, aki életében eladhatatlan volt (vagy csak rövid ideig volt eladható), most, halálában keresi a legtöbbet. Illetve, dehogy ő, hanem a szerkesztők, akik tragédiát kiáltanak. És mi, akik szabadon írhatunk sajnálkozó vagy elítélő kommenteket, ugyanúgy részesei vagyunk az emberkereskedelemnek, mint azok, akik a “SZTORI” felett diszponálnak. Beugrottunk ugyanis az aljas kérdésnek: “ugye emlékszel, ő volt az X-faktor botrányhőse, hát hogy felejthetted el?” És mi hirtelen emlékezni kezdünk.
Egy ember meghalt. Valaki, akiről azt hittük, hogy tudunk valamit, de valójában a semminél is kevesebbet. Valójában nem érdekel minket Petics Kristóf. Ezelőtt sem és halálában sem, csak úgy teszünk, mintha. Ítélünk, felmentünk – jogosítvány nélkül. A légkalapács hangját el tudom nyomni, ha feljebb tekerem a hangszórót, de vajon eltűnik-e ettől a légkalapács? Megoldás-e, ha “felhangosítom” más botrányát abban a reményben, hogy eltűnnek a saját, belső botrányaim? Mert mindenki a saját maga botrányhőse. A kérdés ezért nem az, hogy mi mit kezdtünk volna Petics Kristóf helyében, hanem hogy mit kezdünk most magunkkal.
