„Hiába tanultunk jól ldi nővéremmel a gimnáziumban, az érettségi után sehova nem vettek fel bennünket, mert az E, mint egyéb kategóriába tartoztunk. Azaz se ide, se oda – deklasszált elemek voltunk; talán a kommunista pártba se vettek volna fel.”
A nővére az Állatforgalmi vállalatnál volt úgynevezett könyvbizományos, aki napi kapcsolatban volt a könyvesboltosokkal. Majd a húgát 1961-ben beajánlotta Poroszlai Sándornál, a Tanácsköztársaság úti könyvesbolt vezetőjénél, aki egy év próbaidőre felvette a frissen érettségizett Jutkát.
„1964-ben neveztek ki az átlósan szemközti Antikváriumba boltvezetőnek, amely a mai Bórkostoló környékén volt – folytatja. – 21 évesen benyomtak a mélyvízbe, komám! Egyből 600 forinttal emelték a bérem, és még jutalék is volt.”
A hetvenes évek közepén megszűnt az (állami) Antikvárium, és néhány évre visszament a könyvesbolta.
1981-ben Vágási István leendő kollégájával maszekok lettek, és megnyihatták a legendás Irányi utcai, 50 négyzetméteres Antikvárium kapuit, ahol a használt könyveken, kazettákon, lemezeken felül beindult a cég védjegye, a baglyok gyűjtése is.
A ’90-es évek vége fele azonban át kellett költözniük a mostani, Szabadság téri helyiségbe, miközben az uhuk csak gyűltek, csak gyűltek. Ma már közel 300 díszíti az üzletet. Vannak a kirakatban, a könyvek közt, külön polcon, a faliórák számlapján, a hamutartón stb. Elmondása szerint csak akkor lehetne megszámolni pontosan őket, amikor „fürdetés” van, azaz amikor félévente egy lavór vízben egyesével megmerítik őket.
Csak az első bagolyról kérdezem, azaz mikor fogott bele a gyűjtésbe?
„A ’80-as években, a budapesti, Múzeum körúti, Központi Antikváriumban láttam először baglyot – mondja. – Annyira megtetszett, hogy nyomban meg akartam venni, de azt mondták, hogy nem eladó. Ellenben senki sem tudta, hogy honnan került oda. Itthon sehol sem lehetett kapni. Sok-sok év múlva elmentünk Görögországba nyaralni, és ott rám szakadt a bagolytömeg; azt követően legalább hatszor visszamentük. Azóta rengeteget kaptam ajándékba.”
Az egyiket, amelyiket seprűből készítettek, Nóri unokája Lengyelországból hozta. Valamelyik kuvik az USA-ból, Izlandról, Olaszországból, Szlovéniából stb. repült a könyvkereskedésbe.
Visszalépve az Antikvárium eredeti funkciójához, háromfajta „viszonteladó” létezik: van, akit a régi, másokat az ajándékba kapott, és van, akit a leértékelt könyvek hozzák be. (Amikor egy nagy könyvesbolt 80 százalékosan leértékel egy háromezer forintos kötetet, amit megvesznek hatszázért és behozzák Jutka nénihez.)
„Megesik, hogy valaki két nagy sportszatyornyi, örökölt könyvet hoz be – fűzi hozzá. – Nem tudja, hogy mit csináljon vele… Mindig azt javaslom neki, hogy olvassa el! De olyan is előfordul, hogy két nagy dobozt hagynak itt. Olyankor odaadom papírgyűjtésre az iskolásoknak.”
Galéria
Hozzáfűzi, amíg nem volt annyi tévécsatorna, az emberek ráértek olvasni. A '60-as években illet egy Dosztojevszkij kötettel megjelenni egy fogorvosi rendelőben… Továbbá a ’60-as, ’70-es években a Berkesi, Szilvási, Zilahi kötetekért majdhogynem összeverekedtek a könyvesboltokban.
„Manapság mindent behoznak az üzletbe – folytatja. – Szinte egyedül csak Bukowski munkái nem találnak be hozzánk. Amikor egyszer-kétszer mégis, akkor egymás kezébe adjuk; olyan, mint a nyolcvanas években a pult alatti banán.”
Elmeséli, amikor a márciusi karantén alatt egy jó hónapig zárva voltak, azt hitte, belehal. „Ebbe nem lehet beleunni, csak belevakulni” – fűzi hozzá.
(Már alig vártam, hogy a cikk a végére érjek, hogy tovább olvashassam Presser könyvét – S.T.)
***
Szegény balekelitek/vinylek most kimaradtak a szórásból; pedig milyen csudás anyagokat is lehetett találni, főleg az Irányi utcai boltban. Többek között 1986-ban, az AC/DC Back in Black-jét ott vettem potom 150 HUF-ért.
