Duszka Péter: Az Isten és az ember közötti kapcsolat megmásíthatatlan

2020. április 18. 13:58 | Papp Ádám Sándor

A 7. TV Kikötő című vallási magazinjában műsorvezetőnk, D. Nagy Bence Duszka Péter Gábor vágóval beszélgetett.

– Nem olyan régen a Magyar Filmdíj díjkiosztó gáláján egy rangos elismerést kapott, egészen pontosan a legjobb vágó kategóriájának a győztese lett. Milyen érzés volt átvenni a díjat?

– Egészen pontosan a film, amelynek elkészítésében közreműködtem, megkapta a legjobb vágás díjat. Nem elsősorban a személyem van kiemelve, bár én voltam ezért a felelős és vettem át a díjat. Ez a díj kifejezetten csapatmunkára utal. A film vágása nagyon sok mindentől függ: a film szerkezetétől, mesélési mechanikájától, történetszerkesztési elveitől, nyelvezetétől, a zene, a hangok, a sound design használatától. Ennek az egysége az, ami a történetmesélést működteti, ez az, amit egy vágó egyébként csinál. A vágó nem az, aki egymás után rak néhány vágóképet, ez egy alkotó szakma, a filmszakmában kiemelt szerep. Ez a díj annak a bonyolultan összerakott rendszernek szól, amely ilyenkor egy film összeállásához szükséges, és egy élvezhető mű lehessen a néző számára. Ez az, amit díjaztak és amelynek a díját átvehettem. Nagyon örültünk neki.

 

– Honnan ismerhetik önt, milyen munkákat láthattak öntől a nézők?

– Sehonnan nem ismerhetnek, de van néhány munka, amely ismerős lehet sokaknak. Ilyen a Viszkis, a Kincsem vagy a Drakulics elvtárs filmelőzetese. Ezek kedvcsinálók ahhoz, hogy az emberek beüljenek a moziba. Nem sokan készítenek trailereket Magyarországon, nekem az egyik szerepem az, hogy ebben a műfajban is alkotok. A FOMO című filmmel megkaptuk a legjobb vágásért járó díjat. 

 

– Miről szól a FOMO? Kik készítették és kikről szól?

– A FOMO egy mozaikszó, a „fear off missing out” angol kifejezésnek a rövidítése. Az attól való félelmet jelenti, hogy valamiből kimaradunk. Ez egy mai korjelenségnek a félelme, miszerint amikor pörgetjük a Facebook-ot, Instagram-ot, akkor azt láthatjuk, hogy az unokatesó barátnője nyaral, valakinek a családja boldogan viháncol valemelyik külföldi helyen, a negyedik bulizik. Azt érezzük, hogy mi otthon vagyunk és mi kimaradunk ezekből a szuper dolgokból, amiket mások megélnek. A kimaradástól való állandó szorongás ezeken a közösségi médiafelületeken tud első sorban bejönni az életünkbe. Ez egy új jelenség, erről szól a film egy bizonyos része. Fiatalokról, tinédzserekről, érettségi előtt állókról, de a felnőttekről, az ő szüleik korosztályáról is szól. A filmet Hartung Attila rendezte, aki egyébként évfolyamtársam volt a Színművészeti Egyetemen. Az egész stábunk nagyon fiatal filmesekből áll. A film nagyon alacsony költségvetésből készült, éppen ezért volt szükség arra, hogy sok kreatív újdonságot és viszonylag költséghatékony eszközt is bevessenek az alkotók. A film a közösségi médiában található veszélyekről szól, illetve annak a súlyosságáról, hogy mindenki láthat ma már mindent. Ha megosztunk valamit, akkor az nem tűnik el nyomtalanul, azt valahogy véleményezik az emberek. Vagy kommentekkel, vagy like-okkal, de mindenképp egy ítéletet hoz valaki fölött. Ez a közösségi médiában annyira felerősödik, hogy az emberek életét illúziókba röpítheti, akár pozitív, akár negatív értelemben. Azt érzik, hogy nagyon szeretnek engem vagy nagyon utálnak. Ennek az egészéről, a korszellemről, a fiatalokról, a tinédzserekről szól a film egy történeten keresztül.

 

– Talán kevesen tudják azt, hogy erős békési gyökerekkel rendelkezik. Békéscsabán járt középiskolába. Hogyan kerül egy békési gyerek Budapestre és hogyan kerül oda, hogy a Magyar Filmdíj 2020-as gáláján díjjazzák?

– Nehéz kérdés, nem tudnék sem magamnak, sem másoknak ilyen útvonalat rajzolni. Rengeteg mindenen múlott. Sok mindenért kellett dolgozni, és amikor jött egy akadály, akkor azt meg kellett tudni ugrani. De valahogy úgy hozta az élet, hogy mindig voltak olyan segítségeim, akár Békésen, az általános iskolámban. A köszönőbeszédemben megemlítettem Király Gyula tanár urat, ő volt az, aki a sulirádiót üzemeltette, és az összes videotechnikai eszköz az ő kezében összpontosult. Amikor megengedte, hogy elkezdjek az iskolában ezzel foglalkozni, akkor az nagy löketet adott. Békéscsabán Rákóczi István Péter tanár úr a Gépészeti és Számítástechnikai Szakközépiskolában volt az osztályfőnökünk, óriási szerepet töltött be abban, hogy legyen bátorságom ezekkel a videós anyagokkal foglalkozni, a videószerkesztésbe belemerülni. Ezt követték újabb lépések: amikor felkerültem Budapestre, az egyetem, a tanáraim, a közegem, a barátaim bátorítottak és segítettek. Mindig volt olyan alkalom, amikor tudtam fejlődni. Nem véletlenül mondom ezt, hogy hála Istennek. Nem véletlenül vagyunk ezen a Földön, van egy nálunk sokkal hatalmasabb felső erő, aki nem kozmosz vagy misztérium, megfoghatatlanság, hanem egy személy, akinek mind nagyon fontosak vagyunk.  Ez a személy, az Isten vagy az istenség személye nagy szeretettel gondol az emberre. Ez a kéz jelen volt a pillanatokban, az életem különböző időszakaiban és segített, hogy mindig lehessen egyről a kettőre lépni. Ez mindenkinek valószínűleg más az életében. Nem gondolom, hogy az enyém mintaélet lenne, de azt látom, hogy milyen az, amikor valakit az Isten valamiért szeret. Bár ez minden emberrel így van, mindenkit nagyon szeret, de lehet, hogy az Isten azokat külön kezeli egy kicsit, akik nagyon hátrányos helyzetből indulnak, így talán látványosabbnak tűnik ez az előrelépés.

 

 

 

– Hogyan lehet összeegyeztetni a keresztény hitet, keresztény elveket a filmszakmával? Azért első hallásra ezek egymástól meglehetősen távol álló pályák és utak lehetnek. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni? Hogyan éli meg a mindennapokat? A kollégák mindehez hogyan viszonyulnak?

– A mozgókép műfaja és annak nyelvezete szerintem nem lekapcsolható a kereszténységről vagy olyan dologtól, amelynek szellemi jelentősége van. A mozgóképes nyelvezetre ugyanolyan szükség van, mint az idegen nyelvre, hogy az ember megtanulja, hogyan kommunikáljon más országban élőkkel. A mozgóképes műfajt szeretem, azért is, mert lehet képekben mesélni, szeretem azt, ahogy fel lehet építeni egy szerkezetet. Ebben az öröm, hogy lehetett játszani, próbálkozni és megnézni, hogy milyen hatást ér el másoknál az, amit csinálok. Vajon megértik-e a történetet, vajon izgulnak-e? Vajon van-e bennük katarzis? Ezeknek a hatása és a kifejtése boldogságot idézett elő bennem, ezért szerettem volna még jobban csinálni, megtanulni. Amikor elindultam, pozitívak voltak a visszacsatolások. Előbb-utóbb nagyobb dolgokat bíznak az emberre, például egy nagyjátékfilm 6-7 hónapos, folyamatos munka, és egy idő után már nem csupán történetmesélés, "műfajocska", jó játszadozás csupán, hiszen ezek értékeket közvetítenek. Sokan azt gondolják, hogy valahol itt válik el a keresztény identitás a filmtől, mert kezdetekben a film az leginkább nem keresztények, vagy nem Istent képviselő emberek kezében voltak, nem is ilyen műfajú, és nem is ilyen tematikájú dolgokat meséltek el. Ezért különválasztották és azt mondták, hogy ha valaki moziba jár, az bűn. Én nem tudok ilyet fogalmazni, az ellenkezőjét sem, mert nem erről szól a dolog, hanem arról, hogy van egy eszköz, amit valahogy tudnunk kellene használni. Szükség van a minőségi tartalomgyártásra, mert ez egy új nyelvezet és értékek lett. Azt gondolom, hogy sok mindent nem tudunk megválogatni. Én magam sem értek mindennel egyet azzal, ami egy-egy filmben szerepel, hogyan várná azt el bárki, hogy egy történetben csak szép, jó, nemes és csak az örökkévaló számára alkalmas dolgok jelenjenek meg? Az életben vannak kudarcok, keserűségek, fájdalmak, örömök is. A filmek a valóság valamilyen szintű leképződései, ahova el akarják juttatni a nézőt. Ezért nekem is van egy szűrőm. Ha teljesen kivonnám magam ezek alól, és csak olyan filmeket vágnél, amelyben Jézust keresztre feszítik és harmadnapon feltámad, akkor valószínűleg keresztény ember soha nem vágna, nem csinálna semmilyen mozgóképes anyagot. Ezért el kell rugaszkodni ettől és azt kell képviselni, hogyan tud az egyén minőségi mozgóképes tartalomgyártásban fejlődni és hasznára lenni az Isten országában ezzel a tudással az egyház vagy a keresztény, istenhívő emberek számára. Azokkal, akikkel együtt alkotunk, filmezünk, ők ezt pontosan tudják rólam. Nagyon sok rosszat is látnak belőlem, mégis azt is látják, hogy szeretnék egy olyan életet befutni, ami több, mint a földi matéria. Ezeknek az embereknek az életében jelen lenni, illetve fordítva, egy kulcsfontosságú terület a keresztény emberek életében, akkor is, ha ők mást gondolnak bizonyos értékrendekről, mint én. 

 

– A hit szempontból, ha visszamegyünk az időben és a gyerekkorról, az eszmélésről, azokról a hatásokról, amik önt a hit útján elindították, szintén érdemes beszélni. Hogyan történt mindez?

– Nagypapám lelkipásztor volt, ezért erősen jelen volt a keresztény identitás a családunkban. Nagy családunk van, ezért az értékrend meghatározó volt. Szép dolog, hogy az ember ebbe belecsöppen, de ettől függetlenül mindenki számára eljön az a pont, amikor maga is eldönti, milyen irányba indul. Az én életemben sok ember volt, akinek a keresztény élete hiteltelen volt, viszont voltak olyanok is, akiknek az életét megnézve azt láttam, hogy van hozzá egy olyan erő, amit máshogy nem tudok magamnak se kicsiholni. Az Isten és az ember közötti kapcsolatban van valami olyan típusú energia, amely szerintem megmásíthatatlan, és nem lehet összetéveszteni, összekeverni semmivel. Amikor valaki megérti, hogy Krisztus mit tett az emberért, és ezért milyen lehetőségek nyíltak meg az életben, a megváltás nemcsak egy történelmi mendemonda, hanem a mindennapokban ereje van a depresszió, a félelmek, a káosz, a reménytelenség, a bizonytalanság ellen. Ez az, amit a gyerekkoromban be tudtak mutatni. Akár a gyülekezetünk által, ahova jártam. A családi háttér meghatározta azt, hogy ebben elindulhassak, de nem volt arra elég, hogy megtartson. Ahhoz nekem valódi tapasztalatokra volt szükségem. Ez a gyerekkorom, illetve a 18 évig terjedő békési létezésem egyik fontos irányvonala. Amikor az ember felkerül Budapestre, akkor mindez megpróbáltattatik: kiderül, hogy ebből mi is volt igaz az elmúlt 18 évből. Azt gondolom, hogy nagyon sok olyan tapasztalás és meggyőződésem lett viszonylag fiatalkoromban erről az útról, ami aztán mindmáig – most 31 éves vagyok – elkísért és erőt ad.

 

– Hogyan tovább? Mik a kihívások, a tervek a jövőre nézve?

– Ami előttem van, az a fejlődés, nem lehet megállni. Azért, mert az embert díjazták, nem azt jelenti, hogy itt a vége, fuss el véle, hanem egy löketet ad, hogy bátorítson. Engem arra biztat, hogy minél jobban, nagyobb szakmai háttérrel tudjam azt csinálni, amit eddig is igyekeztem végezni. A nagyjátékfilmek sorában szeretnék minél többet alkotni. Nagyon várom a jövő filmes kihívásait, emellett tanítok, tervezgetek. Szeretném bővíteni a látásmódomat, szeretnék fejlődni, még több filmet készíteni. Hogy még mivel találkozom, azt még nem tudom, de szerintem ez lesz a jó út. De nem ez a legfontosabb az életben. Ennél sokkal fontosabb az, hogy az embernek milyen családja van, milyen barátai, hogy tölt minőségi időt a kollegáival, mit képvisel. A filmes szakma fantasztikus dolog, de nem ez szerintem az első. Ahogy ezt megértem én magam is, mindennap igyekszem tudatosítani magamban, és akkor nem lesz bennem frusztráltság. Megnyugszom, hogy igen, minden napra az a legfontosabb, hogy próbáljam a körülöttem lévőkkel úgy tartani a kapcsolatot és egy olyan baráti, társas emberi formában élni az életemet, akár mostani gyülekezetemmel is, hogy az építő legyen mások számára. Amikor rám gondolnak, akkor ez valakit építsen. Ez a cél. Ez az igazi karrier. Ha ezt megfutom, akkor győztem. Ha nem, akkor buktam.

További programok »

Békés

Életet mentett a dánfoki strand vízimentője

Egy idősebb férfit mentett ki a vízből a Békés-dánfoki strand egyik munkatársa. A 17 éves vízimentő elmondta, nem gondolkodott: azt csinálta, amit ilyen esetben tenni kell. Megragadta a bóját, bevetette magát a vízbe és odaúszott a segítségért kiáltó idősebb férfihoz, aki azért került veszélyes helyzetbe, mert begörcsölt a lába.
16:09
FEL