A Mit hozunk otthonról? Családi mintáink és amit kezdünk velük… című est előtt dr. Kozma-Vízkeleti Dániellel beszélgettem. (Az est szónak nyugodtan lehetne showműsor is a szinonimája, hiszen a kiképző család-pszichoterapeuta jó félpercenként begurított egy humorbonbont közönség közé.)
– Mit hozunk hazulról?
– Általában fiatal felnőttkorunkban elhatározzuk, hogy mit szeretnénk másképp csinálni, mint a szüleink, nagyszüleink… aztán valahol a felnőttkor küszöbén ráébredünk, hogy mégis mennyi mindent hasonlóan művelünk, mint a felmenőink. Kérdés, hogy mi a szabadságfokunk, hogyan tudunk gazdálkodni az otthonról hozott lelki tartalmakkal, üzenetekkel, gondolatokkal? Általában azt könnyebb átlátni, hogy az otthonról hozott fizikai dolgokkal – az apánktól örökölt kis házzal, a nagyszülőktől kapott hímzett terítővel miképp gazdálkodunk, de a tőlük kapott üzenetekkel is így kellene sáfárkodnunk.
– Saját tapasztaltomból tudom: lényegesen engedékenyebbek vagyunk a gyermekeinkkel, mit anno a szüleink voltak velünk. Ez világszintű lenne?
– Igen, mert most egy olyan életmódot alakítottunk ki, hogy azt hisszük, a jó szülővé váláshoz az az út vezet, hogy mindent megadunk a gyermekünknek és sokkal nagyobb szabadságot kapnak, mint valaha mi kaptunk. Persze ebben az is közrejátszik, hogy mi egy erős bekorlátozottságban nőttünk föl, nemcsak a szülői minták tekintetében. Egy olyan kultúrában éltünk, ahol határozottan megmondták mit lehet gondolni és tenni, mit nem. Az ebből való felszabadulás örömével szeretnénk a gyermekeinket szabadjára engedni. Mára azonban megtapasztaltuk, hogy ennek negatív vonzatai ugyanúgy vannak, mint pozitív hozadékai; egyre többen belátják, hogy bizony szükséges a gyerekeket korlátozni.
Galéria
– Mennyire fals az a kijelentés, amikor a szülő a gyermekére azt mondja, hogy a legjobb barátja?
– Szülőként nyilván nem lehetük a gyermekeink barátja. Hiszen nem ugyanúgy láthatjuk a világot, mint ők. Különböző felelősséggel felruházva, különböző élettapasztalattal, nagyon fura lenne, ha ez így történne. Az viszont feladatunk, hogy érzelmileg hozzáférhetően mellettük legyünk az örömökben és a nehézségekben egyaránt.
– Miért van az, hogy sokszor a nagybácsinkat jobban „komáljuk”, mint a saját apánkat, az unokatesód pedig a tiedet szereti jobban, mint a saját apját?
– Aki nagyon közel van, azzal nehéz egyetérteni. A saját apánkkal és anyánkkal kapcsolatban szinte lehetetlen megúszni, hogy az életünk során ne gyűjtsünk be néhány komolyabb megbántottságot, nehéz élményt. Szülőként tök egyértelmű, hogy korlátoznia kell engem, amit utálok, beszólok neki. Tehát, aki nagyon közel van hozzánk, attól egy hatszoros szorzót kapunk. Értsd, ha apám rám néz, és azt mondja, hogy „Ej, fiam, ez nem olyan szép!”. És ez nem úgy hangzik, hogy nem olyan szép, hanem hogy ez rettenetes, ez gusztustalan, fúj, undorító! Ezt nagyon nehéz fogadni. De, aki távolabb van, annál ez a szorzó az egyhez közelít.
-400x225.webp)
