D. Nagy Bencét slamköltőként először szeptember végén láttam a békési könyvtárban. (Erről Fajó Attila munkatársunk számolt be e lap virtuális hasábjain.) Elég jó volt – hiszen tudtam, kábé mire számíthatok –, de a jónál azért jobb volt. Közben október végén részt vett az országos slam poetry bajnokság döntőjén, ahol behúzta a bronzérmet. A csabai könyvtárban pedig majdnem a szeptemberi műsorát adta elő. De csak majdnem, ugyanis két zenei etappal is megtámasztotta a történést: Fülöp Dániel szellős basszus futamait egy nagydob-pergő-lábcinnel foglalta keretbe.
Juhász Zoltán, az intézmény igazgatója felvezetőjét követően Bence élből átrendezte a teret: mindenkit legalább egy sorral előrébb rendelt (a rossz gyerekeket előre ültette). Elmondta, a slam poetry tulajdonképpen több műfaj metszete, egy kicsit benne van a rap is (Ez utóbbihoz hasonlít az est folyamán két ízben is szereplő spoken word is, azaz amikor az előadó zenei alapra mondja a szövegét – mely ugyanakkor rímes és prózai mondandó is lehet.)
Bence és Fülöp Dani – Fotó: behir.hu/Such Tamás
– A közönség is izgul, én is, tehát ketten izgulunk – jegyezte meg. Hozzáfűzte, a slam az történés; nem színház, nem színészkedünk (dehogynem, egy jó kiállás nélkül suta lenne a produkció).
Előadásában mesélt a hungarikumokról – természetesen a saját szemüvegén keresztül. Volt szépirodalomi etap – például a 2017-ben fogant Képzelt telefonbeszélgetés Arany Jánossal című opus. A szám alatt végig azt éreztem, mintha a Kétfarkú Kutyapárt Tóth Imre szimpatizánsa Bencétől nyúlta volna le a 2022-es választások előtti, a királyi tévében előadott ötpercesét, amikor a feleségével telefonál. (Nyilván ez egy ilyen műfaj.)
– Az Igazgató Urat kérdem, rentábilisnak tűnik az este? – szólította meg Juhász Zoltánt. – Abszolút! Jobb, mint amire számítottam! (na tessék!)
Azt követően a számtant (matematikát) állította fejre – állítása szerint nem volt jó matekos, de onnan támadt, amiben jó: bitang szócsavarokat használt. De a legerősebb részek a családja köré fonott szavakból álltak. És az egyik önértékelő szövegszakaszban hangzott el a „senki sem kritikus annyira velem, mint én önmagammal”.
A fináléban József Attila Thomas Mann üdvözlése című verset adta elő.
Galéria
***
Bencével a performansz előtt beszélgettem.
– Miért épp a dob meg a basszus kombinációval virítotok?
– Eredendően a kortárs zenei szcénát sokszor hasonlítják a slam poetryhez, sokszor össze is keverik a rappel. Egyébként nagyon sok köze van hozzá. Leginkább abban a tekintetben, hogy nagyon sok rapper vesz részt a hazai a slam életben is. Amit mi produkálunk, az a spoken word műfaj, amit nem szabad lefordítani. Ahogy a bluest vagy a jazzt sem.
– A blues vagy blue nem kéket, hanem szomorúságot jelent.
– A jazz meg egy felkiáltás volt.
– Közben jönnek a rajongók...
– Csordogálnak befelé. Számomra a spoken word alapja a legelemibb könnyűzenei megnyilvánulás: dob meg a basszus.
– Ami zakatol.
– Ami zakatol… de majd kiderül. Ez mégsem feltétlenül rap, hanem valamifajta ritmusbeszédnek mondanám. A spoken wordnél fontos kitétel az is, hogy nem kell rímelnie.
– Ezért most Bukowski letérdelne előtted.
– Az enyéim most véletlenül rímelni fognak.
– Akkor gyorsan felállna. Mennyiben változott ez a repertoár a szeptemberihez képest?
– Annyiban, hogy most eggyel kevesebb szöveg hangzik el; pontosabban kettőt vettem ki az előzőből és eggyel pótoltam.
– Ezt nyilván észre fogom venni.
– Ráadásul a mai este egy prömier, egy ősbemutató, hiszen Fülöp Dani barátommal először mutatjuk be a számainkat.
– Szerinted, ha én már két D. Nagy Bence esten voltam, akkor már kapok törzsrajongókártyát?
(Bence bólogat.)
