– Nemrég ért haza Krajcsó László fotóművész New Yorki utazásából, ennek okán kerestem fel, hogy meséljen magáról az útról, a fotóiról és az élményeiről – a szerk. A következőkben az alkotó mesél a nagy utazásról:
Ki az a Krajcsó László?
Több mint tíz éve, 2013-ban voltam New Yorkban és már nagyon szerettem volna újra visszamenni, annál is inkább, hogy egy fotográfus szemével, az utcán fotózva láthassam a változásokat és azért, hogy bővítsem a képeim számát, azt is megvizsgálva, hogy bennem mi az, ami változott ezidő alatt, hiszen nekem azóta családom lett, Londonból Békéscsabára költöztem, és alapvetően itt dolgozom fotótanárként az evangélikus gimnáziumban, és mellette fotózok, részfoglalkozású fotós vállalkozóként.
Békéscsabai vagyok, 1975-ben születtem, az akkori Magyar Iparművészeti Egyetem fotószakán szereztem egyetemi diplomát. Ezután két évig Békéscsabán tanítottam rajzot, aztán elköltöztem Londonba, ahonnan több mint nyolc év után költöztem vissza Békéscsabára, azóta itt élek a kis családommal.
Fotó: Krajcsó László
Az út, ahol valakinek kinyílik a világ:
Az út teljesen magánszervezésben történt, hárman mentünk, a húgom, én, és a kisfiamat is magammal vittem, mert most már kilenc éves, és azt szerettem volna, hogy minél többet lásson most már a világból. Egy ilyen utazás nagyban hozzájárul az ő fejlődéséhez, mert megismer különböző kultúrákat, különböző országokat, és New York rendkívül alkalmas arra, hogy mind kulturális szempontból, mind társadalmi szempontból olyan felfedezéseket tegyen, amit itt helyben nem tud megtenni.
Négy helyen szálltunk meg, az első szállásunk Queensben volt, egy elég jó kis szálloda, ahol csak egy éjszakát töltöttünk, mert késő este ért oda a repülő és egy egyszerű megoldást kellett választanunk. Másnap reggeli után átköltöztünk új szállásunkra, Manhattanben, Chinatownba. Ez egy kínaiak által üzemeltetett szálloda, nagyon szép, érdekes helyen található, egy fotós számára ez egy igazán kiváló bázis volt. Később Brooklynban vettünk ki egy szobát, ott is eltöltöttünk négy éjszakát, majd ezután végül visszatértünk Manhattanbe, ott a Wall Streettől nem messze, a World Trade Center emlékművek közvetlen közelében volt arra lehetőségünk, hogy a lokációhoz képest olcsóan tudjunk foglalni két éjszakára szállást, egy kisebb felhőkarcoló 11. emeletén. Nagyon „puccos” volt, egy négycsillagos szálloda. Gyönyörű épületeket láttunk, felhőkarcolókat magunk körül, tele híres épülettel.
Áron, Laci kisfia; fotó: Krajcsó László
Hogyan lehet fotózni ilyen helyzetben?
Alapvetően a lehetőségeim fényképezés szempontjából nem voltak olyan jók, mintha egyedül mentem volna, hisz egy kilenc éves kisfiúra minden pillanatban figyelni kell. Sokszor találkoztunk olyan élethelyzetekkel, amiket mi magyar, vidéki kisvárosban élő emberek veszélyesnek ítélünk meg. Volt néhány olyan pillanatunk, amikor azért egy kicsit izgultunk, féltünk, különösen a metrón és annak környékén, de alapvetően jól lehetett kezelni ezeket a helyzeteket. Húgom, Eti, aki orvos, rendkívül jó szervező, már másodjára koordinálta az utazásunkat. Tavaly Skóciába mentünk el, ezt a szerepkört ott is magára vállalta. Szerencsénkre nagy részletességgel megtervezi és leszervezi az útjainkat. Nekem ez azért kényelmes, mert a figyelmemet sokkal nagyobb százalékban a fotográfiára, az utcai fotóra tudom fordítani.
Fotó: Krajcsó László
Amerika művészete:
Nagyon sokrétű volt az út, rengeteg múzeumot, épületet néztünk meg, magas épületeket tetejére “másztunk”, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a városra. Általában a koraesti órákban mentünk fel a felhőkarcoló tetejére, és mindig ott vártuk a naplementét, majd a besötétedést, a környező épületekben a lámpák feloltását. Így gyakorlatilag az arany órától, kezdve a kék órán át a teljes sötétségig, amikor már csak az épületek adnak fényt, többféle fényviszonyt is megélhettünk. Ez fotográfiailag nagyon fontos szempont volt, hogy így legyen.
A múzeumokban lévő gyűjtemények, szintén lenyűgözőek. Gyakorlatilag nagyon jól le tudtuk fedni a teljes művészettörténetet. Klasszikusoktól a kortárs művészetig mindenfélét tudtunk nézni. Képzőművészet, iparművészet, videóművészet, fotó, festmények, szobrok és a többi.
Szinte lehetetlen ilyen rövid idő alatt ennyi mindent befogadni, de azért sikerült erős, mély emlékeket eltárolnunk. Azt gondolom, hogy ezek a képek, amiket most készítettem az úton, nem olyan elmélyült képek, mint amit mondjuk 12 évvel ezelőtt készítettem.
Ezek inkább a felszínt fogják meg. Nagy hatással van rám, nem tagadom, az amerikai utcai fotográfia. Említeném William Egglestont, Stephen Shore-t, Garry Vinograndot, Joel Meyerowitzet. Természetesen Robert Frank, Henri Cartier-Bresson, az újabbak közül még National Geographic-fotósok, mint Jonas Bendiksen, William Albert Allard, David Allen Harvey, Michael Yamashita mind nagy hatással vannak rám.
Elsősorban olyan fotográfusok, akik színesben fényképeznek. Nagyon sokat vacilláltam, hogy analog fényképezőgépet vigyek magammal, vagy digitálisat. Végül digitálisat vittem. Pontosabban vittem magammal analógot is, de nagyon nehéz lett volna párhuzamosan és folyamatosan mindkét technológiával dolgozni, úgyhogy végül leginkább digitális képeket készítettem.
Fotó: Krajcsó László
Hová visz fotósként New York?
Szerencsére van két nagyon szuper Sony fényképezőgépem, ebből kifolyólag a képek minősége, felbontása, és az objektívjeim rajza természetesen nagyon jó minőségű. Az a tíz nap, amit most eltöltöttem újra New Yorkban, az arra adott lehetőséget, hogy megint egy picit hozzátegyek ahhoz a hosszú távú sorozathoz, amin dolgozok. Nyilván türelmesnek kell lenni, mert túl sűrűn nem jut el az ember New Yorkba. Ami jó, hogy mivel az időpontok viszonylag távol vannak egymástól, ezért legalább több időszakot is átölelő sorozatot tudok készíteni.
Az egyik érdekes különbség például az, hogy 2013-hoz képest lecserélődött a sárga taxik állománya. Emlékszem, ’13-ban le voltam nyűgözve az öreg Ford taxiktól, de már akkor is voltak Toyoták. Mostanra a régi Fordok közül semmi sem maradt, Toyota terepjárókat és limuzinokat lehetett látni a városban taxiként. Ez azért kiemelendő, mert a New York látképéhez mindig is hozzá tartoztak a yellow cabek, és most számomra ezek az új autók már formailag nem voltak olyan érdekesek, mint annak idején. Akkor nagyon sokat fényképeztem közülük, és nagyon örülök, hogy vannak képeim a régiekről.
Az első New York-i utamon, elhatároztam, hogy nem fogok semmilyen tömegközlekedést használni, akkor egy szállásom volt, Manhattanben, és kizárólag gyalog közlekedtem. Ameddig el tudtam gyalogolni, azzal tudtam gyakorlatilag behatárolni azt a területet, amit befényképeztem. Akkor olvastam Paul Auster Tükörvárosát a New York-trilógiából. Ennek volt egy olyan alapgondolata, amit én onnan átvettem, és ezt a fényképezéskor használtam az utcán. Ahogy magányosan az ember sétál a betonlabirintusban, az épületek között – nagyon kevés a növény – akkor képes lesz kiüresedni fejben, és azt valahogy úgy írja le Auster, hogy saját maga mögött tudja az ember hagyni saját magát.
Ez egy ilyen meditatív állapot, amiben így elő tudnak törni az ember lelkének a mélyéről, vagy az emlékeinek a mélyérről olyan képek, amik valahonnan a régi múltból, gyerekkorból, fiatalkorból, de akár tegnap előttről jönnek. Mikor az ember az utcán meglát valami ismerős dolgot, ez aktiválja valamilyen régi emlékének vizualitását, a képét. Előugrik ez a kép, ez a kettősség, és ezt örökíti meg az ember.
Fotó: Krajcsó László
Mondok egy konkrét példát:
Sétálgattam Chinatown-ban, és láttam egy elhagyatott üzlet kirakatát, amiben mindenféle tárgy össze-vissza szét volt dobálva. Ott volt egy pislogós szemű műanyag babafigura, ami pontosan úgy nézett ki, mint az a babajáték, ami az édesanyámé volt. Én kisfiúként találkoztam vele, amikor a nagymamámnál voltam, és ott volt egy olyan szoba, amit nem használtak, ebben a helyiségben dobozokban voltak összegyűjtve különböző tárgyak. Akkor én kisgyerekként „ugye” kibontogattam ezeket a dobozokat, és találtam egy pont ilyen pislogós szemű babát, ami ugyanúgy nézett ki. Chinatownban a kirakatban tehát megpillantottam ezt a babát, abban a pillanatban előtört az emlék, ott odakaptam a fényképezőképemet, és még csak a fókuszálásra sem nagyon figyelve eldurrantottam a képet. Ez egy nagyon jó játék ahhoz, hogy a saját magam emlékeiről is szóljon az a képsorozat, amit elkészítek. Meg hát maga az a rítus is, ahogyan zajlik így a fényképezés, az is egy nagyon jó módszer arra, hogy egy kicsit így a saját magunk kezéből kivegyük a tudatos irányítást, és egy kicsit véletlenszerűen hozzunk létre képeket.
Akkor fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, pont ebben a pillanatban, amikor ezt a babát lefényképeztem, hogy tulajdonképpen így a semmit fényképezem abban az értelemben, hogy nincs konkrét témája a fotózásnak, nincs konkrét témám, amit szeretnék fényképezni. Azóta dolgozok egy olyan sorozaton is, ami a semminek a megfogalmazásáról szól. Nyilván a képek megtelnek tartalommal, a semmivel olyan értelemben foglalkozok, hogy én magam nem gondolok el előre semmit, nincs konkrét tervem, vagy koncepcióm, hogy hogyan fogok fényképezni, csak hagyom, hogy teljesen spontán, de általam megszülessenek ezek a képek.
A második New York-i utazás során nyilván nem e szerint a koncepció szerint történt a streetfotózás. Ezt akkor tudnám csinálni, ha egyedül lennék, de ugye itt most ketten velem voltak, és ezért ez egy teljesen más szituáció. Abban is más volt a mostani út, hogy használtunk tömegkezlekedést, metrót, nagyon sokat. A metrónak már önmagában akkora jelentősége van fényképészeti szempontból, hogy önmaga megérne egy külön képsorozatot.
Fotó: Krajcsó László
A fotózásnak is mindig van egy körítése:
Voltak ilyen kalandos történeteink: amikor átmentünk a következő szállásra, mindig volt egy kis csúszás a becsekkoláskor, mert amikor átértünk, nem volt még kész a szoba. Ilyenkor otthagytuk a bőröndjeinket, és mentünk a dolgunkra, majd késő este értünk haza. Chinatownban is így teszünk, épp fölvesszük a recepción a bőröndöket, bemegyünk a szobába, kipakolunk, megfürdünk, előkészülünk az alváshoz, mert jóval éjfél után jár az idő és Áron, a kisfiam, ahogy fölmászik az ágyra: – figyelj, apa, szerintem ez az ágy nem tiszta. – Megvizsgáljuk az ágyat, és találunk három bogarat, lefényképezzük őket, Chat GPT-vel beazonosítjuk őket, és a harmadik bogár a legrettegettebb, ágyi poloskaként azonosítódik. Hajnali fél kettőkor kitör a pánik, elmegyünk a recepcióra, és reklamálunk. Szerencsére rendkívül pozitív volt a hozzáállásuk, és azonnal kaptunk egy másik szobát, ráadásul egy nagyobb szobát arra az éjszakára, és másnap pedig egy harmadik szobát, ami ráadásul háromszor akkora volt, mint az első, és nem emeltek az áron, tehát igazából így jól jártunk. Az a baj, hogy olvastuk, hogy a nagyvárosokban, mint New York vagy London, elterjedt élőlény, az ágyi poloska, és ha az ember ezt összeszedi alvás közben, akkor ott menthetetlen a helyzet. Pihenni se lehet tőlük, mert folyamatosan összecsípik az embert, ha elalszik. Másrészt meg benne maradnak a ruhában, és a bőrönddel szépen haza lehet őket hozni, és itthon is terjeszteni: horror történet, rémálom. Valószínűleg egyébként pont ezt a szobát nem jól takarították ki, esetleg hozott valamelyik ott lakó magával, valamilyen állatot, kutyát, így kerülhettek be a kártevők. Szóval kaptunk egy jó szobát, és utána minden rendben volt, nagyon jó helyen voltunk.
Az idő nagyon meleg volt, nem az április végi, május eleji időszaknak megfelelő hőmérsékletet fogtuk ki. Kint kánikula volt, az üzletekben, boltokban, épületekben, a szállodában a nagyon erős klíma miatt hideg.
Mindenhol, ahol inni tudtunk, csak behűtött italok voltak, és őrült hideg volt mindegyik, akár az üveges víz, akár az üdítőitalok, úgyhogy szépen megfáztunk. Az út végére már fájt torkunk, gyógyszert szedtünk, rendesen meghűltünk, csak itthon sikerült kikúrálni magunkat. Ez nem zavart minket a programok teljesítésében, hisz annyi minden történik az ember körül, annyi látvány van, annyi inger éri az embert, hogy észre sem veszi, hogy egy kis megfázással, egy kis torokfájással küzd.
Fotó: Krajcsó László
Rajz:
Annyi mindent láttunk, amit nem lehet felfogni tíz nap alatt. Áron sokat rajzolt, ami nagyon jó, mert a rajz sokkal jobban képes fókuszálni a figyelmet, a fénykép sokkal kevésbé. Egy-egy helyen, miután megcsináltam a fényképeimet, próbáltam elmélyülni a látványban, és próbáltam körbenézni, arra koncentrálni, hogy rögzítsem a látványt, az élményeket az emlékezetemben, de akárhogy is próbáltam, ez nem ment. Tehát amikor az ember ott van egy felhőkarcoló tetején, körbenéz, és megpróbál minden apróságot megfigyelni, de közben érzi, hogy ez nem fog menni, nem fogom tudni eltárolni az emléket.
Úgyhogy ilyen globális emlékképek vannak minden helyről. A fotó az jó, hogy elkészül, mert utána, hogyha ezt megnézem, akkor tudok morfondírozni a részleteken. A számítógép monitorján később sokkal több időm van. A saját szobám nyugalmában, kizárva minden egyéb zavaró tényezőt, elmélyülten át tudom gondolni, hogy mi volt az, amit láttam.
De ennél mondom, sokkal jobb a rajz, ami nagyban hozzájárul a feldolgozáshoz. Ezáltal az emlékek, a látványemlékek mélyebben bevésődhetnek.
Fotó: Krajcsó László
Nagyváros kisvárosiassága:
A New York-iak nagyon barátságosak. Bármilyen hétköznapi szituációban előfordul, hogy megszólítanak bennünket, és kíváncsiak ránk, megkérdezik, honnan jöttünk, elmesélik a történeteiket. Mindig számot adtak, hogy mit tudnak Magyarországról, meg, hogy mit tudnak a magyarokról. Mindenkinek volt egy magyarokhoz kapcsolódó története, akár olyan, hogy mondjuk az édesanyjának a barátnője magyar volt, és amikor a családjaik összejöttek, amikor ő gyerek volt, akkor az édesanyja barátnője nagyon finom gulyást tudott főzni, és hogy ezt mennyire szerették, és milyen szívesen emlékszik erre vissza.
De olyan sztori is volt, hogy egy reggel Brooklynban kijöttünk a szállásról, még vártunk a húgomra, és a nyakamban lógott az egyik Sony fényképezőgépem. Egy fiatal férfi kiszáll a furgonból, és rám néz, mosolyog, köszön és rögtön megjegyzi, hogy nagyon jó fényképezőgépem van. Úgy elsőre egy kicsit összerezzentem, és átgondoltam, hogy ha ő most el akarná venni a fényképezőgépet, akkor hogyan tudnék védekezni az ellen, mert nagyon drága gépről van szó. A félelmem természetesen nem igazolódott be, az történt, hogy felajánlotta, hogy ő is megmutatja a kameráját. Kihúzza a furgon oldalajtaját, benyúl a táskájába, és kivesz belőle egy Leica M2-es fényképezőgépet, ami egyébként körülbelül szerintem az én fényképezőgépemnek az ára. A kezembe nyomja, hogy próbáljam ki, nem is nagyon volt még a kezemben ilyen fényképezőgép. A következő pillanatban megérkezik egy másik fiatalember, egy mexikói srác, lila kapucnis pulcsiban. Akkor én improvizálok, hogy csinálhatnék rólad egy portréfotót? És csinálhatok! Elmondják, hogy itt ebben az utcában mindenki gyakorlatilag egy család. Nagyon szeretik egymást.
Fotó: Krajcsó László
Végülis könnyebb is itt a streetfotózás:
Úgy tudom, hogy Amerikában nyugodtan lehet fényképezni az utcán. Ha valaki kimegy az utcára, akkor vállalnia kell magát, nincs olyan törvény, hogy ne fényképezhetnék le valakit. Szóval nyugodtan lehet fotózni. A street fotó azért is olyan “gazdag” az Egyesült Államokban szerintem, mert ott nyugodtan lehet ezt űzni az utcán.
Az emberek soha nem tiltakoztak az ellen, hogy lefényképezzem őket. Soha senki egyetlen egy alkalommal sem reklamált, nem háborodott fel azért, mert én lefényképeztem őt az utcán. Olyan helyzet volt, hogy ha mondjuk portrét szerettem volna fényképezni, akkor megkérdeztem, hogy készíthetek róla portrét, mert a portrénál szükség van arra, hogy az alany belenézzen fényképezőgépbe. Kell az együttműködés, kell, hogy ő a saját személyiségét meg akarja mutatni nekem, szándékában álljon, hogy együttműködik velem. Erre kaptam udvarias, nemleges választ, és akkor nem volt portré.
Olyan is volt, hogy parkban beszélgetett két nő, oda mentem hozzájuk és szóltam, hogy le fogom fényképezni őket, de csak beszélgessenek tovább, mert nem beállított képeket szeretnék. Azt mondták, hogy nagyon köszönik, hogy erre felhívtam a figyelmüket. Tovább dumcsiztak, én pedig elkészítettem a fotókat.
Fotó: Krajcsó László
Netflix:
Az egyik legnagyobb kalandunk az volt, hogy az egyik este, hat óra környékén keveredtünk el a Metropolitan múzeumhoz. Azért mentünk arra, mert ha kicsit túlmegyünk a Metropolitanen a Central Park mellett, akkor ott van a Guggenheim múzeum, amiről szerettem volna képeket készíteni. Nagyon híres épület. Tudtam, hogy nem lesz most időnk arra, hogy oda is ellátogassunk, de mindenféleképpen egy fényképet megért, és legalább kívülről láthattam.
Szóval amikor a Metropolitan múzeumhoz értünk, megláttuk előtte azt a két hotdogos kocsit, amit a Netflix egyik sorozatában láttunk már. Egy Dan Rossi nevű vietnámi veterán üzemelteti őket, egy igazi legendás figura, aki pont ott volt, így csináltunk vele saját magunknak egy interjút. Tök jó volt, nagyon kedves volt és a végén kaptunk ingyen két fantasztikus marhahúsos hotdogot.
Rohanás volt az egész út, nagyon kimerítő, mindig nagyon elfáradtunk, de ez a fáradtság nagyon kellemes volt, mert olyan élmények értek bennünket, amik nem átlagosak, nem hétköznapiak. Végülis nagyon megérte ráfordítani a pénzt, az időt, az energiát. Nem tudom, mikor jutunk vissza újra, de messze nem sikerült mindent látni, amit szerettünk volna.
Fotó: Krajcsó László
Korlátok mögött a szabadság(szobor):
Volt egy kép, amit nagyon szerettem volna megcsinálni a szabadságszobornál. Nyilván nem az én ötletem, de több ilyen képet is láttam már, elsősorban régi képeket a múlt századból, hogy valaki úgy fényképezi a szabadságszobrot, hogy a talapzatnak a széle beletakar a szabadságszobor látványába. Úgy szerettem volna lefényképezni a szabadságszobrot, hogy a talapzat falának a csücske kitakarja a szabadságszobornak alakját, egészen a fejéig és a tüskék úgy látszanak, mintha a kerítés sarkából állnának ki, a fákját tartó kéz pedig kinyúlik az ég irányába (ez látható a borítóképen – a szerk.). Ettől ilyen jó kis formai játék tudott kialakulni a képen. Amikor odaértünk, akkor láttam meg, hogy ez nem fog menni, mert körbe lett kerítve a szobortalapzat és jó 15 méterre lehetett csak megközelíteni a falat. Onnan kintről nem lehet olyan szöget találni, hogy ez a kép elkészülhessen. Mondtam Etinek, a húgomnak, hogy vigyázzon az Áronra, én be fogok mászni ezen a korláton, oda fogok menni a falhoz, szépen nyugodtan és meg fogom csinálni a képet, mert ez nekem nagyon fontos. Hát egy kicsit azért így izgalmas volt, hogy mi fog történni, utánam szaladnak-e, elkapnak-e, vagy mi lesz, de senkit nem érdekelt. A turistákat sem érdekelte, nem mászott utánam senki, szépen odasétáltam, nyugodtan megcsináltam a képet, majd visszamentem a járdára. Egyébként érdekes, hogy a sziget, amin a szabadságszobor van, természetvédelmi terület, és cserkészek üzemeltetik.
Fotó: Krajcsó László
Ezt a várost meg kell szokni, alkalmazkodni kell:
Amikor egyszer a metrón leültünk, egy kicsit figyelmetlenek voltunk, és túl közel ültünk egy olyan férfihoz, aki mentálisan picit bizonytalan volt. Egy afro-amerikai 55 éves férfi, aki magában kiabált. Áron mondta, hogy: „apa, egy kicsit félek”. Megjegyezte, amit ez a fickó mondott, hogy ő egy unikornisnak és egy szamárnak a keveréke, nagyon szomorú volt, mert afro-amerikai emberként nagyon el van nyomva. Egyszer csak odafordult hozzánk és említést tett a fényképezőgépemről. Próbálta felvenni velünk a kapcsolatot, de kerültük a tekintetét, lassan megnyugodott. Áron odahúzott magához, és mondta, hogy: „apa, ilyenkor nem szabad a szemébe nézni, és ilyenkor nem szabad válaszolni, úgy kell csinálni, mintha ott se lenne”. Nem tudom, hogy hol hallotta ezt, de tényleg para dolog volt. Aztán kis idő múlva egy ilyen hirtelen mozdulttal felállt, és átment egy másik kocsiba, ahol ugyanúgy folytatta a beszédét, ugyanúgy kiabált tovább.
Az utolsó nap, amikor kimentünk a repülőtérre, a JFK-re, akkor fogtunk egy taxit, és egy nagyon hangos, angolul alig beszélő bangladesi taxisofőrünk lett, aki elmesélte magáról, hogy még a 2000-es évek elején, ha jól emlékszem 2001-ben került Amerikába, és a zöld kártyáját „zöldkártya lottón” nyerte. Azóta se sikerült megtanulnia angolul, és nagyon furcsa stílusban vezetett: szakaszosan nyomkodta a gázpedált, az egyik pillanatban tövig nyomta, aztán teljesen felengedte. Hullámozva, hintázva mentünk végig az úton, de egyébként biztonságosan vezetett. Útközben egy nagyon érdekes dologra hívta fel a figyelmünket. Nem engedte, hogy lehúzzuk az ablakot, mert kint nagyon szennyezett a levegő és nem akarta, hogy a sok por és kosz bekerüljön az autóba.
Krajcsó László képeit ide kattitva tüzetesebben meg lehet tekinteni. Aki csabai művészre éhes, annak pedig meg is kell.
Fotó: Krajcsó László
