Nagy Szabolccsal még a múlt évezred óta tegeződünk, nem is változtattunk eme nemes szokásunkon.
– Egyszer azt mondtad, hogy számodra a legjobb ajándék a lemez és a könyv. Úgy tűnik, nemcsak a bakelit-, hanem a papír-adathordozók is célba értek: manapság több saját gyártású mesét is kiposztoltál az Fb-re. Honnan jött ez az egész?
– Alapvetően mindig is szerettem írni, csak nem értem rá, mert zenéltem. Mióta nem koncertezem, és karanténspecialista lettem, megjött hozzá a kedvem. Persze eleinte elszomorodtam, hogy ismét vége a zenélésnek. Majd egyszer csak 180 fokos fordulatot vettem, és visszanyertem a huszonéves vidámságomat, kreativitásomat. Jöttek az ötletek, amelyeket utcán, villamoson, buszon nyomban lejegyzeteltem, és itthon befejeztem őket.
– Az elsőnél, A Hangya és a Tücsöknél folyamatosan kerestem a forrásmegjelölést.
– Apai ágon nagyon sokan írogattak: az egyik nagybátyám verseket és esszéket, a másik bölcseleteket, nagyapám néprajzi író volt és a dédnagyapám pedig újságcikket írt. Az első poszt kulcsgondolatát egy netes kommentből vettem át.
– Blogolnod kellene.
– A bloggal az a baj, hogy oda szinte naponta muszáj írni valamit, az meg nem jó, ha kötelezve érzed magad. Egyszer talán ki szeretném adni őket, csak ahhoz egy könyvnyit kell írni.
– Mit szólnak mindehhez az emberek?
– Szóban még nem beszéltem senkivel. Vannak azonban, akik azonnal elolvassák, és a kommentekben megjegyzik, hogy boldogok lettek tőle.
– Mind mesealapú munka?
– Többnyire meséket csavarok ki.
– Beleállsz, ha valaki elkezd osztani?
– Egyszer volt, aki furcsán reagált, de őt töröltem.
– A muzsikát egy kicsit szögre akasztottad?
– Abszolút nem! Újra elkezdtem a klasszikus zenét írni.
– Tényleg, a nyáron mesélted, hogy több helyre is pályáztál a friss kompozícióiddal.
– Azok közül sajnos egy sem sikerült. De a volt tanáromnak, illetve a zeneszerző kollégáimnak elküldtem őket, és mindenki bíztat.
***
Nagy Szabolcs: A Hangya és a Tücsök (részlet)
A Hangya hegedűművész volt. Ahogy azt már hangyatojás kora óta megszokta, nap mint nap szorgalmasan gyakorolt. Nemigen tudott se a világ dolgairól, se a szomszédokról. Szemben Tücsökék laktak, Tücsökék mellett pedig a Galacsinhajtó Bogár. A Hangya látta ugyan időnként Tücsökék fiát, de csak a drága játékain akadt meg a szeme, bár ezek nem különösebben érdekelték; egyszer pedig a Tücsök eltörte a Hangya vonóját, jót röhögve közben, de ezt leszámítva később sem kerültek kapcsolatba egymással. A Hangya legfeljebb éjjel néha felriadt a Tücsök városi terepjárójából kipufogó „duc-duc-duc”-ra.
Egy nap azonban minden megváltozott. Pusztító sáskajárás tarolta le a környéket, és a Hangya egyszer csak észrevette, hogy éhes. Hegedülés közben fel se tűnt neki, hogy már napok óta nem evett. Elindult bevásárolni, de a boltok bezártak, és a kirakatokon belesve csak üresen porosodó polcokat látott. Nagy levegőt vett hát, és bekopogott Tücsökékhez.
– Kezitcsókolom, Tücsök néni, remélem, nem rosszkor zavarom Önöket! – mondta, mert afféle régivágású, udvarias hangya volt.
– Pszt! – emelte fel egyik ízelt, kicsit túlszoláriumozott lábát Tücsökné. – Pszt, halkabban! Most nem jöhetsz be, mert a fiam bekamerázta a lakást, és éppen közvetíti a tévé!
– Mit közvetít?! Mit csinál a fia?
– Semmit. Mégis milliók nézik, bizony!
– Tulajdonképpen én azért jöttem, hogy tetszene-e tudni adni egy darab kenyeret… egy kis vajat… valamit…
– Á, most nem tudok, etetnem, itatnom kell az egész tévéstábot, de hát mit tegyek, imádom az én kis celeburdi fiacskámat! – turbékolta elérzékenyülve Tücsökné.
– Viszontlátásra! – köszönt el csüggedten a Hangya, majd a Galacsinhajtó Bogárhoz zörgetett be.
(Bővebben: Nagy Szabolcs Facebook-oldalán.)
