Bear Grylls zokogva temette volna a tenyerébe az arcát, ha látja, hogy miket pakolok a nagyerdei kalandhoz. Még szerencse, hogy a brit főcserkész mindezt nem látta. Ilyenkor úgy szoktam eljárni, mintha a lakást, vagyis annak egy részét vinném ki a vadonba. Azokat a körülményeket szeretném ugyanis reprodukálni, amelyek egy igazán komfortos otthonban, ha úgy tetszik, a jaminai hobbit-lakban előfordulhatnak. Anyukám kalocsai mintákkal telehímzett terítőit azért persze nem mindig csomagolom el, de a hasznosnak vélt fittyfenék hada csak arra vár, hogy némi utaztatást követően, madárlátta fityfeneként kerüljenek vissza oda, ahonnan előszedtem őket.
Tettem mindezt szombat délelőtt is, méghozzá abban a megnyugtató tudatban, hogy a viharsarki Matula (by Sukk Marci) mindezt nem veti majd a szememre. Nem tette. Van mit tanulnom és van hova fejlődni tehát, hiszen inkább alkalmazkodnom kellene azokhoz a körülményekhez, melyeket kint a vadonban találok és nem a kényelmemre formálni azokat. Ez a cikk azonban nem rólam, hanem Boldog Gusztávról szól, aki sokkal inkább kelti egy joviális negyvenes benyomását, mint jómagam, aki viszont alig léptem túl a negyedik ikszen. A szombat délutáni érkezés, akklimatizálódás után rögtön tudtam, hogy Guszti lesz az összeállítás középpontja.
Egyrészt 59 éves, ami majdnem 60, másrészt pedig ez az esemény is, mint sok más, köré, a legilletékesebb személy köré szerveződött.
A kicsi Durell, akarom mondani a kis Attenborough, vagyis Gusztáv gyermekként mindenféle jószágot hazahordott, de ne siessünk ennyire előre! A jelenleg természetvédelmi őrként tevékenykedő túravezető a 80-as években a Magyar Madártani Egyesület békéscsabai csoportjának titkára volt. 1989-ben már a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársaként tevékenykedett; a Békés megyei területeket akkoriban még Kecskemétről igazgatták (a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóságot a 90-es évek elején alapították). A család egyébként Kunágotáról származik, ahogyan mondta: atyai nagyszülei kulákok, vagyis mezőgazdasággal foglalkoztak, szántó-vető emberek voltak, növényeket termesztettek és állatokat tartottak.
A természet, a táj, az állatok és növények szeretete innen eredeztethető. Két éves volt, amikor a család, a „kunágotai kulákok” leszármazottai a Kulich Gyula (Kazinczy Ferenc) lakótelepre, Békéscsabára költöztek. Az idősebb testvér díszmadarakat tenyésztett otthon, aminek eredményeként a 49 négyzetméteres lakás kisszobájában 30 papagájjal éltek együtt. Gusztáv azt is elmondta, hogy ő maga éticsigákat tartott, varjúfiókákat, kis sünt és vércsefiókát is nevelt, de az indításhoz az is hozzátartozik, hogy előszeretettel nézte a Tüskevár című filmsorozatot a televízióban. A tévézés helyett pedig az ifjúsági- és úttörőházban különféle természetjáró, természetbarát, azaz turista szakkörök is voltak.
Ötödik osztályos korában a vándortáborokban naponta 20-25 kilométereket gyalogolt 20 kilós, krumpliszsákra hajazó hátizsákkal a hátán. Mígnem felbukkant Réthy Zsigmond, aki természetvédő szakkört indított. Ifjú hősünk rögvest átigazolt, s a későbbiekben már vezetőként, csoportvezetőként, táborvezetőként állt helyt. Szanazugban, Vésztőn, Gyulavároserdőn és Békés-Dánfokon nem voltak ritkák a 100 fős táborok. Mindeközben a Madártani Egyesület békéscsabai csoportjánál személyi változások történtek: Réthy Zsigmond vezetőként, Boldog Gusztáv pedig titkárként lépett elő. És most jött el az a pont, amikor az aktuális, egyéjszakás eseményről, valamint a felvezetőben leírtakról szót ejtve elmondható, hogy mi, városi emberek egyre inkább elszakadunk, elszakadtunk a természettől.
– Kikérem magamnak, hogy általában a hegyvidéken, a tengerparton az instant látnivalókra bukik az ember és mindenképpen el kell utaznia innen ahhoz, hogy valami igazán szépet lásson – foglalta össze. Hozzátette, tömegesen nem látható az a fajta alázat, hogy a városi népek egy kicsit lecsendesedve, tempójukat lelassítva éljék meg az alföldi táj adta örömöket. Ha sikerül megmutatni, akkor átérzik, de olyan mintha önmaguktól nem vágynának ebbe a csodálatos közegbe – részletezte. A programsorba az éjszakai túra, a madárgyűrűzés, a jó hangulat és a jó beszélgetés éppúgy bele volt kódolva, mint a természettel való közelebbi ismerkedés és barátkozás.
A legfeljebb 20 órásra tervezett esemény nagyon jól sikerült. Ebben egzakt mérőszámot talán a részvételi arány jelenthetne, de az estére nagyjából 30 fölé duzzadó létszám nem beszédes, nem árulkodik arról, hogy az erdőlakóvá vedlett városiak hogyan is érezték magukat. A Maros egykori medrében tett éjszakai séta gyermeknek és felnőttnek egyaránt jelentett óriási élményt, különösen úgy, hogy a pusztai égbolt fényei legalább annyi, ha nem több látnivalót szolgáltattak, mint mondjuk egy októberi nappalon összeszervezett őszirózsa túra. Egyébiránt a nemzeti park nagyjából 4800 hektáros területe más esetben sem engedi, hogy a látogató unatkozzon. Itt mindig történik valami.
A madárgyűrűzés is egy olyan programelem, ami csupa érdekességet hozhat, és hozott is. A tövisszúró gébics és csilpcsalpfüzike mellett egy alkalommal egy denevér is fennakadt a speciális hálón, őt azonban nem gyűrűztük meg és nem csak azért, mert a jóravaló jószág nem madár, hanem emlős. Ő is kaphatott volna különleges, azonosításra szolgáló gyűrűt, de csak abban az esetben, ha lett volna közöttünk valaki, aki erre vonatkozóan jogosultsággal és megfelelő felszereléssel, szakértelemmel is bír. A területen egyébként több dologhoz engedélyre van szükség, az igazgatóság mellett az erdészet is illetékes.
Aki nem szeretne túlzottan nagy fejest ugrani a vadonba, annak a tanösvény végigjárása javasolt, de mindezt szakavatott vezető kíséretében érdemes megtenni. Számos esemény van, ahová be lehet csatlakozni, a részvételi díj néhányszázas nagyságrendet, a várható élmény pedig felbecsülhetetlen értéket jelent. A mag egyébként is olyan emberekből áll, akik rendszeresen vesznek részt ilyen és ehhez hasonló kalandtúrákon.Ezek a programok, események ide kattintva érhetők el!
Galéria
