Bonnyai Sándor: Adni mentünk, mégis többet kaptunk mindenből

Bonnyai Anna és Sándor harmadik éve végzi önzetlen szolgálatát: kárpátaljai nehéz sorsú gyerekekhez viszi el a magyarországiak szeretetét adományok formájában. A 7. Tv Kikötő című műsorában Zsíros András műsorvezető beszélgetett a testvérpárral.

 

– 2016 karácsonya előtt több mint 700 ajándékcsomagot gyűjtöttetek össze, 2017 decemberében még többet. Mennyiben bíztatok eleinte, és aztán mi lett a végeredmény?

 

Bonnyai Sándor: Tavaly is szárnyakat bontottak karácsonyi angyalok és 1332 gyermeknek vihettük el az angyalok szeretetét: 1332 szeretetcsomag gyűlt össze. Ez tehát több mint ezer gyermek karácsonyát jelentette. Már novemberben felkerestük a helyi bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, gyülekezeteket, hogy minél előbb tudassuk a hírt: ismét szeretnénk minél több gyermeket meglepni egy-egy szeretetcsomaggal. Csodálatos megélni azt, hogy mind a békéscsabai intézmények, mind pedig a Békés megyeiek csatlakoztak. Sőt, ez a kezdeményezés túlnőtte Békés megye határait, hiszen országos szinten is egyre több városban egyre több közösség kapcsolódott ebbe. Az elején, megmondom őszintén, nehezen indult el. Az első két-három hétben még csak 20-30 doboz volt, vakartam is a fejemet, hogy vajon lesz-e 200-300 csomag. Hogy vajon 300 gyermekhez el fogunk-e tudni jutni.

 

– Minek tudható be, hogy kicsit nehezen indult be a dolog? Nektek kellett megkeresni a helyeket, akik csatlakoznak, vagy inkább vártátok a jelentkezőket?

 

Bonnyai Anna: Vártak már bennünket azok a gyűjtőpontok, ahol korábban is gyűjtöttek adományokat. Volt, aki felkeresett bennünket, hogy idén is lesz-e, és akkor ismét leadópontként működnének. Voltak olyan gyűjtőpontok, amelyeket mi kerestünk meg, hogy lehetséges-e, és voltak olyanok, akik pedig minket kerestek fel, hogy lenne erre kapacitásuk, és ők is csatlakoznának.

 

 

– Úgy fogalmaztatok, hogy túlnőtte már Békéscsabát ez a kezdeményezés. Ez mit jelent? Hová sikerült eljutnia ennek a hírnek?

 

Bonnyai Sándor:  Somogy megyéből, egy kis településről is érkezett csomag, de Vas megyéből, Torony községből, aztán Révfülöp és Kaposvár is bekapcsolódott.  Budapesten a Fasori Evangélikus Gimnázium és a Budahegyvidéki Gyülekezet, amely már évek óta segít, és még sorolhatnám. A határon túlról, Németországból, valamint Kanadából Calgary magyar közössége is megkeresett bennünket, hogy hallottak a kezdeményezésről, és ők is szeretnének bekapcsolódni.

 

 

 

– Ezt hogy csináljátok? Hogyan hirdetitek a lehetőséget? Hogy jutott el ilyen messzire a kezdeményezésetek jó híre?

 

Bonnyai Sándor:  Böjte Csaba azt mondta, ha valaki elkezd valami jót csinálni, akkor nagyon sokan odaállnak mellé. Ez a mai világnak a csodálatossága, hogy az embereknek lehetőséget kell adni, teret kell adni arra, hogy megéljék a jót, meglássák a jót. Ha mi a magunk alázatosságával ezt megőrizzük, és ez alapján végezzük a munkánkat, akkor az emberek segítenek, és odaállnak mellénk. A közösségi oldal nagy segítség, hiszen így szélesebb körben el tudjuk hinteni ezt a kezdeményezést. Valamint nagyon sokat köszönhetünk a helyi médiának. Mind az újságnak, mind pedig a televíziónak, valamint a rádiónak is, akik folyamatosan hírt adnak erről a projektről.

 

– Azért a kitartásotokban nagyon sokat segíthet, hogy ti nagyon komoly gyülekezeti háttérrel, evangélikus felekezeti háttérrel végzitek ezt a szolgálatot. Ezt mennyire érzitek kettősnek, hogy az egyház is melléáll a kezdeményezésnek, de világi oldalról is érkeznek felajánlások.

 

Bonnyai Anna: Az egyház részéről egy elég stabil támogatást kaptunk, nagyon fontos ez számunkra, és nagyon szükségünk is volt rá. Akár abban, hogy hogyan jutnak át a csomagok a határon, ami egy nagyon fontos kérdés. Nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnénk, ha például az egyház nem állna mögöttünk. Viszont azt jónak találom, hogy ez egy társadalmi kezdeményezés. Így nemcsak az egyházon belüli embereket szólítjuk meg, hanem bárkit.

 

– Az egyházi segítség, ahogy említetted is, nagyon fontos volt a határon való átjutásban. Úgy tudom, a református szeretetszolgálat volt az, aki ebben komoly segítséget jelentet. Hogy zajlott ez? Illetve volt ott egy elakadás, erről meséljetek egy kicsit.

 

Bonnyai Sándor: Már ott voltunk Kárpátalján, a gyermekek között. Éppen Bótrágy községben, közel 150 gyermek zsivajában és örömében fürödtünk, közben osztottuk a csomagokat, és váratlanul kaptam egy telefonhívást. Telefonáltak a reformátusok, hogy elakadt az utolsó szállítmány a határon. Hirtelen megálltam, és azon gondolkodtam, hogy ez nagyjából 600 csomagot jelent. Mi lesz 600 gyerek örömével. Mi lesz a karácsonyi angyalokkal, akik heteken keresztül azon készülődtek, hogy ezeket a gyermekeket meglephessék egy-egy ajándékkal. Hogy mindaz, amiért mi elindultunk, valóra válik-e. Ment a telefonálgatás. Egyből beutaztam Beregszászra, a püspökségi hivatalba, hogy intézzük ezeket a dolgokat. A gondviselő Isten olyan, hogy nem hagyja magára a bárányait, és segített. Hiszen az elmúlt években egy olyan híd épült, amely szeretetből épült, és amelyet nem rombolhattak le a gondok. Onnantól kezdve mi már nem féltünk, hiszen ott volt 1300 karácsonyi angyalnak a hite, a szeretete, és az öröme. Onnantól kezdve én nem féltem attól a rendőrtől, aki a tele kocsival megállított minket, és az ukrán rendőrtől, hogy éppen majd most mi lesz. Nem félek akkor, amikor leszakad a hó, lefagy teljesen az úttest. Megyünk, és mindenhol árokba borult autókat látunk. És nem félek akkor, amikor éppen bármilyen elakadás történik, mert tudom, hogy a gondviselő Isten elhárít minden akadályt, és elegyengeti az útjainkat.

 

– Ez így történt itt is? A hitetek, a kitartásotok hogyan segített átlendülni? Mi lett aztán a folytatása a történetnek?

 

Bonnyai Sándor: Este 11 órakor megérkezett a szállítmány nagy nehezen, amit átpakoltunk. De aztán jött egy újabb hír, hogy le vannak fagyva az utak. Közben Beregszászban egy busztársaság fölajánlotta, hogy ők ingyen már onnan áthozzák nekünk a faluba ezeket a dobozokat. De aztán mégse indultak el, hiszen az ő buszaik is árokba borultak. Ment a kérés, mert nagyon sok gyermek várta az ajándékokat. És hajnal 1-kor a busztársaság vezetője bepakolta a kisbuszába, és áthozta a csomagokat. Tehát megéltük a két végletet, megéltük a kiszolgáltatottságot. Megéltük azt, hogy mi porszemek vagyunk a gépezetben. Megéltük azt, hogy a határon külön be kell készíteni a határőröknek csomagot azért, hogy ezek megérkezzenek. De megéltük a csodát is. Megéltük azt, hogy mennyi ember segített. És mindenki a sajátját, a saját kis maga eszközével próbálta hozzáadni, hogy meglegyen az az öröm, amiért mi elindultunk. Mi így váltunk egy nagy családdá. A karácsonyi angyalok így váltak egy nagy családdá. Hogy mindenki a saját eszközeit, saját lehetőségeit beleadta, hozzáadta. Jó érzés ilyen nagy családba tartozni, és nagyon hálás is vagyok, hogy én ennek a részese lehetek.

 

– A csomagok mennyisége azt is jelenti, hogy ez a család is növekszik. Most olyan gyerekekhez is el tudtatok jutni, akik eddig nem kaptak ajándékot. Milyen érzés volt olyanokkal találkozni, akiknek most először tudtatok vinni?

 

Bonnyai Anna:   Nagyon jó élmény volt minden egyes találkozás azokkal, akikkel már ugye többször is találkoztunk, de nagyon meghatározó élmény volt azokkal is találkozni, akikkel eddig még nem. Mindig elhangzik a kérdés, hogy kik ezek az emberek, akik ezeket a csomagokat elkészítették, és honnan tudnak rólunk? Honnan jön valakinek ilyen ötlete? Ezek a gyerekek és a szülők is nagyon-nagyon zavarban vannak. Hiszen nem nagyon értik, hogyan lehet így ismeretlenül mégis ilyen nagy szeretettel ajándékokat készíteni a gyerekeiknek. Nagyon meghatározók ezek a találkozások, hiszen nagyon hálásan fogadják a gyerekek a dobozokat.

 

– Amikor kinyitják a dobozt, akkor van benne játék, édesség, tisztálkodási szer. Hogyan fogadják ezeket, hogy zajlik egy ilyen bontogatás?

 

Bonnyai Anna: Nagy izgalommal. Próbálunk lehetőséget biztosítani arra, hogy minél több gyerekhez oda tudjunk menni az osztás közben, vagy az osztás után, hogy ott legyünk akár a családi körben. Akár akkor, amikor felbontják ezeket a csomagokat. Tényleg azt látni, hogy egyszerűen mindennek örülnek ezek a gyerekek, és már ott az úton, a havas-jeges úton, utcán is elkezdenek már velük játszani. Nagyon-nagyon örülnek ezeknek az ajándékoknak. Nagyon magukénak érzik.

 

– Mennyire becsülik meg? Találkoztok olyanokkal, akiknek tavaly is vittetek már ajándékot. Van olyan, hogy még megvan a tavalyi ajándék?

 

Bonnyai Anna: Volt, hogy rákérdeztünk, emlékeztek-e arra, hogy tavaly milyen ajándékot kaptatok. És hihetetlen, de tényleg emlékeztek. Van például egy ilyen élmény az egyik kisfiúval kapcsolatban, Sanyikának hívják. Ő például egy olyan csomagot kapott, ami kislánynak szólt, és egy baba volt benne. Azt mondta, hogy bár baba volt benne, nagyon-nagyon örült neki, meg rengeteg édesség volt benne, és így is nagyon örült neki.

 

Bonnyai Sándor: És hogy milyenek a gyermekek? Az osztáskor kétféle gyermeket láttunk. Az egyik az, aki a maga kis csendjébe hazaviszi, otthon kibontogatja a csomagját. És van az a gyermek, aki nagy izgalommal, és nagy lelkesedéssel, már ott kibontja, mert kíváncsi. Félrevonul, elkezdi bontogatni a dobozait, és nem foglalkozik azzal, hogy ki van körülötte. Nem foglalkozik azzal, hogy éppen hányan akarnak rajta átlépni. Mert ugye állnak a sorok. Hanem azzal foglalkozik, hogy mi mindent rejt az ő csomagja. Ott vannak a csokoládék, ott vannak az édességek, a plüssmaci, ott van az a kisautó, ott van az a Barbie baba. És magához édesgeti azt a kismacit – ezek olyan élmények, amik nem érnek fel semmi mással. Csak azt érezzük ott a nagy zsibongásban, a nagy körforgásban, hogy megérte minden fáradságot. Mert eljutott mindaz az üzenet, amit a szeretet ünnepe jelent, amit karácsony jelent, eljutott ezekhez a gyermekekhez. A karácsonyi angyalok olyan gyermekeken segítenek, akiket nem is ismernek. Akikről nem is tudnak semmit. Ez az igazi szeretet, én úgy gondolom. És ezt ők is átérzik, ők is átélik, ha még nem is fogják fel. A szülők, az otthoni lelkészek mindezt nagyon nagyra becsülik.

 

– Azt az élményt próbáltátok sok helyen megosztani, hiszen hazatérve nagyon sokfelé elmeséltétek a tapasztalataitokat. Ezeken a beszámolókon azok, akik az ajándékokat elkészítették, hogyan fogadják a látottakat? Milyen benyomások érik az embereket? Mit tapasztaltatok?

 

Bonnyai Sándor: Nagy öröm számomra az, hogy többen írják a közösségi oldalon, jé az az én csomagom. És milyen jó viszontlátni a gyermeknek az örömét. És bár képtelenség az, hogy minden egyes gyermeket a maga kis ajándékával lefotózzunk, viszont így a nagy csoportképeken, vagy akár az egyéni képeken is ezek visszajönnek. Látni, hogy az emberek megérzik: ha ezek a csomagok nem készülnek el, akkor nagyon sok gyermeknek nem lenne karácsonyi ajándéka. Átjön a képeken, hogy milyen jó örömet szerezni az adományozónak, és milyen jó örömet szerezni a gyermeknek.

 

– Ezeknek a képeknek nem az az elsődleges feladatuk, hogy bemutassák az életkörülményeket, de azért látszik a háttérben, hogy milyen nehéz sorsban, szegénységben élnek a gyerekek. Ez mennyire megdöbbentő az itteni hallgatóságnak?

 

Bonnyai Anna: – Már nagyon sokszor beszámoltunk erről, mégis azt tapasztaljuk, hogy amikor előadást tartunk, és bemutatjuk ezt a körülményt, ezeket a sorsokat, a gyermekeket a családi környezetükben, akkor mindenki ledöbben ezen. Itt tapasztalják meg, hogy milyen nagy a szükség. Hogy azok az adományok, amiket ők elkészítettek, amiket ők nehéz sorsú gyermekeknek szántak, azok tényleg célt értek.

 

– Most hogy már kiépült ez a kapcsolat köztetek, és a kárpátaljai gyerekek között, gondolom, számítanak rátok jövőre is. Sőt számítanak rátok szeptemberben is majd az iskolakezdéskor. Azért ez egy nagy teher, hiszen ez egyre több és több segítőkéz koordinálását jelenti. Meddig lesz még erőtök folytatni ezt a nem kis szolgálatot?

 

Bonnyai Sándor:  A munkatársaim, rokonaim, barátaim féltve kérdezik meg, hogy Sanyi, miért csinálod ezt? Hiszen már lassan megkopaszodsz, beleőszülsz. Látszik, hogy fáradt vagy. Telefonszámlád az egeket éri. Miért csinálod ezt? Hosszasan gondolkodtam ezen, hogy tényleg miért. És rájöttem, hogy talán rossz a kérdésfeltevés. Nem az a kérdés, hogy miért, mert erre nem tudok válaszolni a mai napig. Hanem az a kérdés talán, hogy kikért? Ezekért a gyermekekért. Azokért a gyermekekért, akik úgy várnak bennünket, hogy a kis tenyerüket körberajzolják, kivágják, és bele ilyen kis virágokat, mintákat rajzolnak. Azokért a gyermekekért, akik nélkül szegényebbek lennénk mi. És amikor azt mondom, hogy szegény gyerekeket megyünk meglátogatni, valóban szegény gyermekekről van szó? Anyagilag lehet, de lelkileg pedig Isten ajándékai, lelkileg ők is gazdag gyermekek. És hogyha mi akár a cipősdobozokon keresztül, vagy akár a tanszerosztáson keresztül hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a maguk kis tálentumait, a kis kincseit kibontakozhassák, és aztán majd átléphessék a putrik ajtaját, akkor meg kell tenni. Hogy merjenek kilépni a putrik árnyékából, hogy egy élhetőbb életet éljenek. Ha egy picikével, ha ezzel hozzá tudunk járulni, akkor már megérte minden fáradságot. Nagyon sok kicsi kéz rajzolt ilyen rajzokat, és mondták, hogy Sanyi bácsi, vidd el a karácsonyi angyaloknak, vidd el azoknak, akik készítették nekünk ezeket a csomagokat. Tehát adni megyünk, mégis úgy jövünk vissza, hogy többet kapunk mindenből. És rájöttem, hogy Böjte Csaba azt mondja, hogy a szeretetből vállalt küzdelem szül meg bennünket. És most jöttem rá, mert a mostani út volt a legkritikusabb, a leganarchikusabb, a legkiszolgáltatottabb mind közül, hogy ez a küzdelem tényleg szeretetből vállalt. És tán ettől válik még csodálatosabbá, és még önzetlenebbé, hogy nem elfutunk, hanem szembenézünk vele. Nagyon kis porszemek vagyunk a nagy egészben. De milyen jó, hogy ott vannak diplomaták, ott van Kondor Péter esperes úr, ott van sok más ember, aki még megszólítja az ő kapcsolatait. És felajánlják, és segítenek.

 

–       Nagyon sok erőt kívánok nektek akkor ehhez a további küzdelemhez, és kívánom, hogy nagyon sokáig gazdagíthassátok a gyerekeket, és ők is benneteket.

Megosztás:

Címke: , , , ,