– Múlt évben úgy döntöttél, hogy befejezed a profi pályafutásodat. Hogyan érett meg ez a döntés? Milyen folyamatok játszódnak le ilyenkor az emberben?
– 26 éven át sportoltam. Először ez csak egy hobbiként indult, édesanyám levitt az uszodába, szerette volna, hogy mozogjak, egészséges legyek, legyen egy kiállásom, és egy állandó alapsport. Ez végül kicsit tovább tartott, mint szerintem bármelyikünk gondolta volna. Főleg én, mert azt hittem, hogy hamarabb véget fog érni a sportkarrierem, ami végül 30 éves koromig elhúzódott. Természetesen voltak hullámhegyek, hullámvölgyek ez idő alatt. Most pedig elérkezett a vége: úgy éreztem, hogy a párizsi olimpiára már nem tudtam volna magam úgy összeszedni, ahogy szerettem volna.
– Tehát nem volt egyértelmű az első időszakban, hogy úszó leszel. Hol változott meg ez a dolog?
– Az elején Lázár Olga volt nevelőedzőm, aztán Szarvas János vette át az irányítást a karrierem felett. Volt olyan időszak, amikor nem akartam uszodába menni, nem szerettem volna edzeni. De úgy 15-16 éves koromban történt egy nagyobb áttörés, ekkor mindig érem közelben voltam az országos versenyeken. Soha nem voltam bajnok, nem volt országos csúcsom, viszont a serdülő országos bajnokságon nagyon jól teljesítettem, és ott kezdtem én is megérezni, hogy ha többet teszek bele, és kicsit komolyabban beleállok az edzésekbe, akkor ebből talán valami több is lehet. Rá egy évre volt a Junior Európa-bajnokság, ahol elég jó eredményt értem el. Aztán voltam harmadik helyezett a juniorok között, rá egy évre pedig jött a ’12-es olimpia és a debreceni Európa-bajnokság, ahol nagyon jól úsztam. Ott 50 méter háton harmadik lettem és kvalifikáltam magam az olimpiára. Onnantól végképp teljes erőbedobással edzettem.
– Amikor egy sportoló nekidurálja magát, élsportolói karrierre tör, akkor nyilván cél az olimpia. Erre hogyan lehet tudatosan készülni? Mire kell odafigyelni?
– Nyilván a lendület, meg a motiváció nagyon fontos. Amikor az ember látja, hogy tehetséges, vagy jól teljesít, akkor elkezd játszani a gondolattal, hogy mi lehetne a lehető legjobb kimenetele a jövőjének, hova tud eljutni. Nekem nagyon nagy álmom volt, hogy kijussak az olimpiára. Egy évvel előtte kezdtem el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy ez sikerülhet. Igazából messziről indultam. Az Andrássy Gyula Gimnáziumba jártam, ott a tanulást komolyan vettük. Reál osztályba jártam, emelt órákkal, ezt nehéz volt összeegyeztetni a sporttal. Ezért úgy döntöttem, hogy eltolom az érettségit, nem akartam, hogy rosszul sikerüljön, vagy ne jussak ki az olimpiára. Az Európa-bajnokság pont az írásbeli és a szóbeli között lett volna, szóval szerintem jól döntöttem. Akkor nyilván nem volt erre sok precedens, és jól is tanultam, szóval kicsit váratlan fordulat volt. Így be tudtam bizonyítani magamnak és másoknak is, hogy meg tudom csinálni, el tudom érni, amit szeretnék, és annak mindent alárendelek.
– Számos igen szép eredményt értél el az úszói pályafutásod során. Ezt most, így ’24 év elején hogyan értékeled?
– Nekem az a világbajnoki harmadik hely felért egy arannyal. Nem voltak olyan vágyálmaim, hogy olimpiai bajnok leszek, szerintem nem voltam soha annyira jó sportoló. Nagyon jól versenyeztem, nagyon jól tudtam magam motiválni, a versenyzés tényleg bennem volt, de nem voltak meg az adottságaim arra, hogy olimpiai bajnok legyek. Amikor a világbajnokságon harmadikok lettünk az abszolút felért bármivel, mert egyáltalán nem kalkuláltam azzal sem. Egy viszonylag jó úszónak tartottam magam, nem többnek, de ott valahogy minden összejött. Senki nem számított ránk, tényleg ott üvöltöttek az emberek, és az egy elképesztő élmény volt.
– Mindamellett ez egy hazai világbajnokság volt. Ez ilyenkor terhet, vagy segítséget jelent?
– Kinek mit. Mert aki jól tűri a stresszt, jól tudja újrahasznosítani, motivációként fogja fel, annak abszolút pozitív. De valaki meg össze tud roskadni az alatt a súly alatt. Olimpia csak 4 évente van, ha nem jön össze, nem lehet rá egy évre újra megpróbálni. A világbajnokságon kétévente gyűlnek össze a legjobbak. Ha pedig otthon versenyez az ember, a közönség nyilván elvárja azt, hogy jól teljesítsünk, jó eredményeket érjünk el, és tudjanak nekünk szurkolni. Nekem ez örök emlék marad, ott valóban minden sikerült. Szerintem karrierem legjobb úszása volt, mert a hatodik helyen volt a váltó, és én tudtam felhozni a harmadik helyre. Belülről ezt nem így éltem meg mondjuk, de ott nagyon jól tudtam hasznosítani, hogy a helyszínen is rengeget ember szurkolt azért, jól teljesítsek, és kiszurkolták. Tényleg az volt karrierem csúcspontja.
– Az úszás egyéni sport, de a váltó mégiscsak egy csapat. Ezt hogyan lehet összeegyeztetni akkor, amikor élsportoló az ember?
– Igazából valószínűleg rossz sportot választottam, mert mindig akkor teljesítettem a legjobban, amikor mások is benne voltak, amikor másokért is küzdöttem. Valamiért meg tudtam mozgatni plusz energiákat, amelyeket az egyéni úszásomnál annyira nem. Nyilván az úszás, ez egyéni sport, de együtt edzünk, együtt vagyunk ott, együtt szenvedünk az uszodában. Mert azért tényleg egy nagyon nehéz sportról van szó. Nagyon sokrétű, nagyon sok mindenen el lehet csúszni, mert van, aki nagyon jól edz, de például amikor jön a stressz, vagy a versenyhelyzet, akkor összeroskad alatta, és nem tudja megmutatni igazából, hogy mit tud. Váltóban nagyon jó úszni, hiszen segítjük egymást, azokkal úszom, akiket ismerek, ezt bele tudom építeni a motivációba. Nyilván, amikor egyénileg állunk fenn, akkor pedig az ellenfelei vagyunk egymásnak.
– A pályafutásod egy nagyon jelentős része kötődik a békéscsabai klubhoz, viszont 2018-ban a klubváltás mellett döntöttél. Akkor hogyan élted ezt meg, és így visszatekintve hogyan értékeled a döntésed?
– Nagyon hálás vagyok Békéscsabának, az önkormányzatnak, az edzőimnek, az édesanyámnak, a családomnak és a barátaimnak, mert mindig mögöttem álltak, mindig támogattak. Sok olyan ismerősöm van, aki ezt nem mondhatja el a saját szülővárosáról. Én mindig azt éreztem, hogy megfelelően vagyok értékelve itthon. Amit szerettünk volna, azt általában megkaptuk a város vezetésétől, az úszóklubomtól. Az edzőim kiharcolták értem, szóval én abszolút boldogan tekintek vissza. Mivel azonban Amerika után Budapesten szerettem volna élni és boldogulni, így jött az, hogy később a BVSC-ben folytattam. Ott is folyamatosan segítettek. Nagyon-nagyon hálás vagyok Nagy Péternek, hisz ő is mindent megtett azért, hogy a lehető legsimább legyen az utam, és ők is mindent megadtak annak érdekében, hogy a lehető legjobb formámat tudjam nyújtani. Voltak olyan edzőim, akikkel együtt versenyeztem még anno, akik fiatalabb korban nálam jobb eredményeket értek el. Ők aztán edzők lettek, én meg a felnőtt mezőnyben teljesedtem ki.
– A tokiói olimpia sem volt könnyű menet. A koronavírus-járvány kellős közepén hol úgy volt, hogy csúszik, hol úgy volt, hogy elmarad. Aztán kiderült, hogy ’21-ben rendezik meg. Ez mennyire befolyásolja a felkészülést?
– Az egy érzelmi hullámvasút volt 2020-ban. Emlékszem, Törökországban voltunk magaslati edzőtáborban és életem legjobb formájában voltam. Én nagyon nagy csalódásként éltem meg, amikor az olimpiát elhalasztották, tudom, hogy nem lehetett a járvány közepén megtartani, attól még csalódtam. Alig vártam, hogy versenyezzek, mert nagyon jól éreztem magam, nagyon jól mentek az edzések. Nyilván ez mindenkinél ugyanígy csapódott le: sokan voltak jó formában és nem tudtak sajnos kiteljesedni. Utána egy fél évig nehéz volt újra motivációt szerezni, pláne, hogy sok volt a bizonytalanság. De ez mindenki életében benne volt. Után volt egy érdekes felkészülés, amikor maszkban kondiztunk. Tokióban, az olimpián pedig mindig tesztelni kellett, és nem voltak nézők. Na, az egy szürreális élmény volt, amikor ott vagyunk az olimpiai döntőben, ott a nagy lelátó, és csak mi vagyunk. Olyan Mikuláskupa érzésem volt a versenyen, nagyon szürreális élmény, de ez így alakult. Hálásak vagyunk, hogy minimális betegséggel tudtuk ezt az egész felkészülést megoldani, és ott tudtunk lenni, hiszen aki koronavírusos lett, annak kukában landolt a versenye, a felkészülése, mondhatni négy éve. De ezt is megoldottuk, ezáltal is tapasztaltabbak lettünk. Amúgy nagyon jó volt az olimpia, sajnáltam, hogy nem lehettek nézők, de nekem a Japán volt a kedvencem az elmúlt háromból.
– Most, hogy visszavonultál, mik a további terveid?
– Szereztem egy diplomát Amerikában, ahol programozást tanultam. Készültem arra, hogy nyilván eljön az úszókarrierem vége, és én nem szerettem volna az uszodában maradni, más területen szeretném kipróbálni magam. Vállalkozásban gondolkodom, ahol az ambícióimat ugyanúgy ki tudom bontakoztatni, csak egy teljesen más közegben. Aztán majd meglátjuk, ez hogyan fog sikerülni. Most nem könnyű, hiszen a velem egykorúak, azok már 5-10 éves munkatapasztalattal rendelkeznek. Most teljesen más vizekre evezek, de ebben pont az a kihívás, hogy itt lehet tanulni, lehet újra bizonyítani. Szerintem nem foglalkoznak eleget azzal, hogy egy hosszú sportkarrier után hogyan lehet újrakezdeni, hogyan lehet váltani. Kicsit olyan, mintha a régi énem meghalna és egy teljesen más személyiségem alakulna ki. Eddig az úszásra épült minden… Voltam az El Camino-n, és kisétáltam magamból ezeket a gondolatokat, de járok pszichológushoz is. Nehéz, de most már úgy érzem, hogy le tudtam zárni, elfogadtam, hogy a sportolói létemnek vége. Csak megfelelő célokat kell találni. Eddig adott volt, jöttek a versenyek, a bajnokságok, az olimpia, most pedig magamnak kell ezeket megtalálni, ami kicsit új, de pont ezért tetszik.
