– Miért van az, hogy hazánkban a szobrok jó 90 százaléka személyeket ábrázol. Míg Nyugat-Európában számtalan fantasztikus formákkal díszítik a köztereket?
– Nemcsak a szobrászatra érvényes, hanem országunk vizuális, kulturális pallérozottságára is. Ebben és a környező térségekben, leginkább a volt kommunista, vagy szocialista országokban az emberek nagy részének tudatát leköti az egzisztenciális gond, a hétköznapi megmaradásért zajló napi, alkalmazkodási léttudat-béklyó. Így az emberek nagyrészének nincs igénye, ereje a mélyebb gondolati absztrakcióra.
Többségben a "látom, azonosítom, olvasom, értem" szintjén történik a hétköznapi tudat használat. Nagyon kevesen vannak, akik a tárgykultúrában, írásos kultúrában vagy akár a zenében, színházban, filmben élvezik az ábrázolás nélküli egyetemes forma, színjátékok, gondolati asszociációk, analógiák, elvontabb kifejezési formák nyújtotta szellemi, lelki emelkedettséget.
Ezt használják ki az embereket nagy csoportokban irányítani kívánó vallási vagy politikai struktúrák irányítói. Régen kultúrpolitikának nevezték ezt. A közterekre helyezett „bábuknak” elsősorban nem esztétikai, hanem ideológiai alapú kultúrpolitikai üzenetei vannak. Sajnos nem a kassáki attitűd, „a széles néprétegek kulturális felemelése” a cél, hanem ennek a rétegnek a leginkább alábecsült, közlés szintű kielégítése, szellemi irányítása.
Van most egy iszonyatos kulturálisan szennyező vírus-hullám a világban, amely nem csak az említett régióban szedi agy- és ízlésromboló „áldozatait”, ez az igénytelenül megmunkált, de felismerhető „etalont”: politikust, sztárt, hírességet, lelki bágyadtságot magára vállaló, minden közteret ellepő valami, amit „zsáner szobrászatnak” neveznek. Nem más ez, mint a vásári, céllövöldei, vagy vitrint díszítő nipp, giccs kultúra öncélú, felnagyítása, bronzba öntése, utcákra, közterekre helyezése. Nevén nevezve: vizuális szennyezés. Attól még hogy bronzból van nem szobor, nem emeli, hanem lehúzza a tér rezgését.
– A szoborgyalázás szinte nagyobb bűn, mint mondjuk a kocsilopás/graffitizés/talált pénztárca vissza nem adása. A büntetéssel a művészt védik vagy a bronzba öntött alak emlékének a megbecstelenítését ítélik el?
– Válasszuk szét. A köztéri bronzszobrok csonkítása vagy az egész ellopása, sok esetben egzisztenciális kényszer, nemes fémről van szó, amelynek kilójáért jó pénzt lehet kapni az azt felvásárló orgazdától. Most már szerencsére sok évet is kaphat, akit tetten érnek, elkapnak. Ehhez társulhat még az adrenalin szint emelésének vágya, a rongálás, vagy lopással járó izgalmi állapot, a vandalizmus orgazmusa.
Persze beszélhetünk ideológiai, politikai alapú akciókról, heppeningekről, de ilyen esetekben nem csak a bronzszobrok vannak veszélyben – mint ahogy a közbeszéd a más jellegű véleménynyilvánítások is egyre inkább feszítik az elfogadhatóság határát. A művésszel általában nem foglalkoznak. Egyébként a zsánerszobrok esetében nem igazán beszélhetünk művészekről, csak szerencsés esetben jól megfizetett kivitelezőkről.
– Egy-egy szoborállítással kapcsolatban két remek kérdés szokott felmerülni: Miért épp róla készült? Illetve neki miért nem állítottak még szobrot? Gondolom, ezt is tapasztaltad már. Van esetleg ezzel kapcsolatban egy-két sztorid?
Mint az eddig elmondottakból kiderülhetett, nem vagyok híve a köztéri bábu, kultusz állításnak. Ha valaki még életében szeretne magáról emlékművet állítani, az elgondolkodtató. Az illető nárcisztikus önigazóló, önző hajlama nem bízza a véletlenre, az utókor megítélésére. Mondjuk van benne valami, mert a szoborcsere olyan, mint a köztér átnevezés, sok szobor-hely megússza a változásokat.
Ilyenről hallottam már itt Békéscsabán is, de az intézmény vezetőjének akkor még sikerült lebeszélnie a szobor alanyát, hogy büsztje a közintézmény elé az utcára kerüljön. Azóta meg elhunyt, szobrot nem akkor és nem ott állítottak neki.
