Több évtizedes munkája elismeréseként Békéscsabáért kitüntetést kapott március 15-én Bojczán István. Mindenki „Bojczija” műszaki háttérember a Békéscsabai Jókai Színházban, szinte intézmény az intézményben. 65 éves, ebből több mint 45 évet töltött a színháznál, ahol mindent és mindenkit ismer.
– Mikor döntötte el, hogy színházhoz köti az életét?
– Dombiratoson laktam, és amikor még fiatal kis suttyó voltam, 17-18 éves, sokan Budapest felé vették az irányt. Vonzotta őket a kétmilliós nagyváros, ami roppant menő helynek számított. Ha eljött hozzánk a budapesti unokatestvérem, mintha egy másik világból érkezett volna: bátor volt, érdekes szavakat használt, még a rendőrnek is vissza mert szólni. Egyszer fogtunk magunkat az ismerőseimmel, és elindultunk Budapestre, hogy megnézzük, hol dolgozhatnánk, mennyit lehetne keresni. Aztán kicsit iszogattunk és körülnéztünk a városban. Elkeveredtünk a Vígszínház felé, ahol ki volt írva, hogy díszítőt, világosítót és kellékest keresnek. Amikor odaértünk, láttuk, hogy éppen a csabai színháztól vannak ott páran, és pakolnak. Mikor elmeséltük, hogy mi járatban vagyunk, azt mondták, hogy munkáért nem kell Pestre menni, Békéscsabán is keres embert a színház, így visszajöttünk Csabára.
– A Jókai színházban hogyan indult a pályafutása?
– Már amikor beléptem a színház kapuján, tudtam, hogy jó helyen vagyok. A portánál volt egy csodaszép, szőke, ragyogóan gyönyörű nő, Fodor Zsóka, aki rögtön úgy fogadott, hogy „drágám, miben segíthetek?”. Egyébként azóta is drágámnak szólítjuk egymást. Aztán mentem tovább, és találkoztam egy másik csodás nővel, a fodrásztárból Lakatos Verával. Szóval úgy gondoltam, nagyon jó lesz itt. Máté Feri bácsihoz irányítottak, aki akkor a műszaki vezető volt, és fel is vett díszítőnek. Akkor még Miszlay István volt az igazgató, akit leginkább Fekete Péterhez tudnék hasonlítani, rendkívüli embert ismertem meg benne.
– Miszlay idején többször statisztált ön is. Nem játszott el a gondolattal, hogy a háttérből jó lenne előrelépni a színpadra?
– Nem voltak ilyen terveim. A nyílt színi változás, a statisztálás vagy a szöveges statisztálás pénzkereseti lehetőség volt számomra. Annak idején úgy segítette az igazgató a háttérmunkásokat, hogy nem külsősöket hívott, hanem a velünk oldotta meg a kis feladatokat, sőt, tett is azért, hogy ebből legyen némi pluszpénzünk. Egyébként Miszlay találta ki a Gyulai Várszínházat is, tehát ez is a Jókai színház berkeiből indult. Jöttek neves színészek Budapestről, de a többi szerepet a várszínházban is az itteniek játszották, így nyáron is kereshettek.
– Számos igazgatóval dolgozott együtt. Hogy is volt ez?
– Miszlay Istvánt Lovas Edit követte, majd Jurka László, dr. Keczer András és Tímár Zoltán következett. Utánuk jött Gálfy László, akivel szintén nagyon-nagyon szerettem együtt dolgozni, de sajnos ő csak rövid ideig lehetett igazgató. Őt Konter László követte, majd Fekete Péter, most pedig Seregi Zoltán a direktor. Fekete Pétert szinte csodáltam azért, amit itt véghezvitt. Szinte éjjel-nappal dolgozott, megfogta a munka mindegyik végét. Ő olyan ember, aki nem egy lépéssel, hanem legalább hattal járt mindenki előtt, ha pedig volt egy ötlete, fúrt, faragott, kalapált is hogy megvalósuljon. Egyszer például, egy előadás után, este 11 órakor létrát, fúrót, kalapácsot kért tőlem, különböző drapériákat hozott fel a raktárból, és éjjel kettő órára a drapériákból elképesztő installációt készített október 23-ára, én csak adogattam, amit kért.
– Ma ön intézmény az intézményben. Ha a színházban hirtelen szükség van valamire, rögtön azt mondják, „menjetek Bojczihoz!” Hogyan jutott el idáig?
– A Makrancos Katát vidéken itt játszották először (a főszerepben Fodor Zsókával), abban pedig láncos díszlet volt, amit Budapesten hat díszítő csinált, itt pedig csak ketten. Akkoriban Seregi Zoltán édesapja még a debreceni színház igazgatója volt, és nálunk is dolgozott művészeti tanácsadóként. Ő mondta annak idején, hogy figyeljenek oda rám. Később behívattak a gazdasági irodába, ahol felajánlották, hogy legyek én a gondnok, azonnal kellett döntenem – elvállaltam. Egy idő elteltével Keczer András ismét behívatott és felajánlotta, hogy legyek én a színpadmester, amit pár hétig még gondnokoskodással együtt kellett volna csinálnom. A pár hétből majdnem négy év lett, ez idő alatt minkét feladatot vittem. Nagy kihívást jelentett a színpadmesteri munka, ugyanakkor rengeteg stresszel is járt.
– Mire kell odafigyelnie egy jó színpadmesternek?
– A színpad kiemelten veszélyes üzem, sok baleset történik ott, általában a díszítőkkel, világosítókkal. Ha egy csavart nem csavarunk be rendesen, akkor annak akár katasztrofális következményei is lehetnek. A színpadon sok olyan szabályt nem lehet érvényesíteni, ami a mindennapi életben elvárás. Például tudjuk, hogy egy építkezésen lengő teher alatt tartózkodni tilos. Nos, a színpadon levők lengő teher alatt tartózkodnak. Furcsa lenne, ha védősisakban játszanának egy-egy darabban. Éppen ezért mindenre fokozottan oda kell figyelni. Ugyancsak hatalmas stressz, ha tájelőadás van, hiszen mindent fel kell építeni, más és más körülmények, lehetőségek között úgy, hogy biztonságos legyen, aztán persze el kell bontani, és haza is kell hozni. Nemcsak kis településeken gond ez. Amikor például Békés megye a Nemzeti Színházban vendégeskedett, éppen elromlott a forgószínpad, pedig a mi darabunk arra épült. Előadás végén pedig az egyik vas adta meg magát – egy szó, mint száz: a színpad veszélyes üzem.
– A színházművészet iránti odaadását, példaértékű munkavégzését 2013-ban a legjobb háttérmunkásnak járó díjjal jutalmazták, kapott miniszteri dicséretet, 2015-ben Magyar Bronz Érdemkeresztet, 2016-ban Magyar Teátrum Díjat vehetett át, most pedig megkapta a Békéscsabáért kitüntetést. Hogyan élte meg ezeket az elismeréseket.
– Jó érzés. Nagyon szép volt például az érdemkereszt átadása Budapesten, a felújított Vigadóban, ezt a díjat olyan emberek előtt vehettem át, akikre felnézek. De a legjobb érzés mégis az volt, amikor onnan hazajöttem, és másnap, az augusztus huszadikai ünnepségen itthon is megemlékeztek erről. Akkor éppen esett az eső, emiatt a Szent István téren, a katolikus templomban köszöntötték a díjazottakat. Életem eddigi legszebb élménye volt, amikor a felújított katolikus templomban ismertek el engem, az egykori dombiratosi gyereket az egyházak képviselőnek, a közélet szereplőinek és a közönségnek a jelenlétében, az Isten házában. A Békéscsabáért kitüntetés nagy meglepetés. Mindig, mindenkinek elmondom, hogy Békéscsaba egy élhető város a Teremtő pedig a termőföldtől az Élővíz-csatornán úszkáló kacsákig rengeteg olyan dolgot adott nekünk, ami itt van, máshol pedig nincs. Én csak hozzátettem mindehhez azt, amit szeretek.
– 65 éves, éppen hátra is dőlhetne, hogy mostantól pihen, de nem ezt tervezi.
– Akkor érzem jól magam, ha dolgozom, még az orvos is azt tanácsolta, hogy folytassam, csak már ne olyan tempóban, mint korábban. Tájolni már nem járok, nem csinálok nagy előadásokat, inkább rendezvényeket, kisebb előadásokat, esteket. Pár éve pedig kulisszajárást vezetek, ami hatalmas élmény számomra. A színházban mindenhez kötődöm, mindent ismerek, szívesen mesélek azoknak, akiket ez érdekel. Ez az életem.
