Beghdadi Badreddine az ecset és a toll keringőjével mutatja meg a lelkét

Pedig nem színikritikus, hanem foglalkozást tekintve vízügyi mérnök, élethivatása szerint pedig egy igen fogékony festőművész és költő. Beghdadi Badreddinnel beszélgettünk. (Ismeretségünk okán tegeződünk.)

– Az otthonotokban vagyunk, ami olyan, mintha egy darabkát megmutatnál benne nemcsak a szülőhazádból, Algériából, de Párizsból, a klasszikus francia életérzésből is. Mindez úgy kezdődött, hogy 1970 és 74 között a Vízműbe jártál. Ösztöndíjasként jöttél ebbe a középiskolába, miért éppen ide?

– Öttől tizenhét éves koromig francia szerzeteseknél tanultam, ez határozta meg a gyermek- és a serdülőkoromat. Ezt követően több országba lehetett menni ösztöndíjasként Algériából. Amikor én jelentkeztem, akkor Belgium, Franciaország, Bulgária és Magyarország közül választhattunk. Azért esett a választásom Magyarországra, mert egzotikus, különleges országnak tartottam, és mert Európa közepén van, közel Európa nyugati részéhez. Emellett az is szempont volt számomra, hogy a magyar nyelv nagyon megfogott, érdekelt. 

– Még az iskolában ismerkedtél meg Turák Évával, akit feleségül vettél, majd három gyermeketek született.  

– 1975-ben Békéscsabán született meg az ifjabb Beghdadi Badreddine; 1980-ban már Algériéban Raïda, és 1993-ban, szintén Algériában Younes. A lányom és az idősebb fiam Franciaországban él és dolgozik, csak Younes maradt Magyarországon.

   Beghdadi Badreddine: A fúzió

– Miután Évával visszamentetek Algériába, ott diplomáztál mérnökként, és vezető beosztásban dolgoztál egy cégnél. Milyenek voltak ezek az évek számotokra, és mikor döntöttetek úgy, hogy visszajöttök. Magyarországra?

– Mérnök, igazgató, majd vezérigazgató voltam egy vízügyi cégnél, és hosszú ideig teljesen rendben is ment minden. Viszont a kilencvenes években jöttek a terrorcselekmények, és úgy éreztem, a feleségem – külföldi származásúként – egyáltalán nincs biztonságban. Az 1991-től 2002-ig terjedő időszakot Algériában a terror évtizedének is nevezik. A becslések szerint 150 ezer főt is meghaladó halottja volt az ott tomboló erőszaknak. Mi konkrét fenyegetéseket is kaptunk, Éva nem tudott biztonságban elmenni még a piacra sem. Ismertük a rendőrkapitányt, aki azt mondta, hogy ha segítségre van szükségünk, vagy ha baj történne, jelezzünk neki nyugodtan. Akkoriban sok külföldi asszony vált a terroristák áldozatává, ezért úgy döntöttünk, hogy feladjuk az addigi, kinti életünket, összepakolunk és Magyarországra jövünk. Badri fiam akkor már másodéves egyetemista volt Algériában, fogorvosnak tanult, nem volt még katona, ezért őt lényegében az egyetemről menekítettem ki és vittem a reptérre… Miután a családomat biztonságban tudtam, 2-3 hónapig még Algériában voltam, lezártam a kinti ügyeket, eladtam a házunkat és jöttem utánuk. Évának itt voltak a szülei, rokonai, Békéscsabán tanultam, így ezután Békéscsaba lett az otthonunk.

– Nem lehetett könnyű három gyerekkel újrakezdeni mindent.   

– Itt teljesen más alapokon kezdtük felépíteni az életünket. A Gyóni Géza utcán vettünk egy lakást, franciát tanítottam, tolmácsoltam a rendőrségen, bíróságon és igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, Éva pedig óvónőként dolgozott. Eleinte nem volt könnyű, de tudtam, hogy a szülőhazámban mekkora veszélynek lenne kitéve a családom, itt pedig biztonságban, békében élhettünk, így boldogan elfogadtuk ezt a helyzetet.

   Beghdadi Badreddine: A béke szigete

– Az ecset és a toll keringője című versedben olvashatók a következő sorok: „Írok, festek, hogy enyhítsem a terheimet, / Hogy végre felszabadítsam gondolataimat, Eltemessem a fájdalmaimat, sebzett lelkemben.” Mikor kezdődött mindez az életedben?

– Már gyermekkoromban is rajzoltam, festettem és franciául írtam verseket – mondhatni, jó voltam ebben, gyakran kaptam könyvet és díjakat ezért. A festést illetően viszont kicsit fordítva működtem, mint mások. Először expresszionista alkotásaim voltak. Jóval később, már itt, Békéscsabán, például Kántor Zsolt Félregombolt égbolt című kötetének a címlapját szimbolista stílusban készítettem, ez volt az egyik első festmény, amit Magyarországon festettem. Bár Algériában is volt néhány kiállításom, a festészettel komolyabban az ideköltözésünk után kezdtem foglalkozni. Itt az első kiállításom a Johannes Kávéházban, a pezsgőbárban volt, a Kinizsi utcán.

– A bemutatkozó kiállításodat aztán több is követte.

– Csabán például az ifjúsági házban, a Munkácsy Mihály Múzeumban, a Fiumében, a Szlovák Kultúra Házában, egykori iskolámban, a Vízműben, a korábbi MÁV-kollégiumban, és már többször a Jókai színházban volt kiállításom. De Gyulán is több helyen, vagy például Budapesten a Játékszínben a Vajdahunyad várában és a Szépművészeti Múzeumban is láthatóak voltak a képeim.

– Rendkívül termékeny művész vagy. A viharos tengertől a szülőfölded tájaiig, a csendéletektől a berber asszonyokon és a feleségeden át a szüleid portréiig minden, de minden megjelenik a lakásotok falain, ami valaha is megérintette a lelkedet. És minden alkotásodon tetten érhető az apró részletekre való odafigyelés.

– Valóban sok minden megfog. A szüleim portréjába például belefestettem az aggodalmukat, a szomorúságukat, amit a távozásunk is okozott… Gyakran járok Franciaországba, amikor egyszer onnan hazajöttem a testvéremtől, egy erdő mellől, Zöld fantazmagória gyűjtőnéven 45 festményből álló sorozatot festettem. De ugyanúgy megérint az tenger hullámzása (erről is több képem szól), nyugalma vagy viharai, egy-egy szép pillanat is, és amit lehet, igyekszem belevinni az alkotásaimba. A csendéleteimben minden egyes lefestett tárgynak megvan a maga szerepe. A függönyök a színházat szimbolizálják, az asztal a földet, gyümölcsök a fizikai javakat, a virágok a szeretetet, a pillangó a szabadságot. Ezeknél az alkotásoknál a fekete háttér az elmúlást fejezi ki azt, hogy egyszer sajnos mindennek vége lesz. Más festményeimen az álmok öltenek testet, a toll, az ecset azt jelképezi, hogy – ha más formában is – újra megtaláljuk, újra érezzük azt, amit valamikor elvesztettünk. Vannak képeim, amelyeken a klímaváltozás, az ózonlyuk miatti aggodalmaimat festettem ki magamból, de a korona-vírusjárványt is alkotásokban igyekeztem feldolgozni. Amikor valami nagyon-nagyon foglalkoztat, nagyon mélyen megérint, akkor írok és festek is mellette. És persze vannak tájképeim, ahol megjelenik Algéria, ezeket szinte terápiaként, relaxációként festem.

   A kiskert, ahol ott vannak Algéria körvonalai (fotó: Beghdadi Badreddine facebook oldala)

– A csabai Körös mellett álló házatok szinte minden szeglete galéria, a kiskertetekben pedig ott vannak Algéria kontúrjai. Számos, más által akár haszontalannak tűnő tárgyba leheltetek már új életet a feleségeddel, nem beszélve arról, hogy saját kezűleg újítottatok fel szinte mindent a házatokban. Emellett naponta úszol, színházba jársz, színházi kritikát írsz, festesz, és persze látogatjátok a gyerekeket, unokákat Franciaországban is. Honnan van ennyi mindenre energiád?

– Amit felsoroltál, mind-mind olyan dolgok, amelyeket szeretek. Ha pedig szeretek valamit, azt szívesen csinálom, az nem fáraszt, hanem inkább örömmel tölt el és energiát ad. Jó érzés látni, mennyi mindent megjavítottunk, szebbé tettünk a környezetünkben, örülök, hogy alkothatok, hogy a képeim vesznek körül – nagyon kötődöm hozzájuk –, ráadásul mindig újabb és újabb ötletek merülnek fel bennem, tehát megyek tovább az utamon. A házunkat valóban szinte galériává alakítottuk, nem kereskedelmi céllal, hanem azért, hogy megosszuk a barátainkkal, szeretteinkkel és az érdeklődőkkel a festészet által közvetített érzéseket, örömet. 

– Bár az idő múlása egyáltalán nem látszik rajtad, jövőre leszel 75 éves. Tervezel-e valamilyen különlegességet erre a jubileumra?

– Körvonalazódik bennem, hogy jó lenne kicsit emlékezetesebbé tenni a 75. évemet. Vannak olyan új képeim, amelyek még nem szerepeltek kiállításon, azokból néhányat szívesen bemutatnék, illetve vannak „újrahasznosított” alkotásaim is, amelyek érdekesek lehetnek: újabban strucctojásokra festek. A tojások belseje így ételként szolgál, a héja pedig „festővászonként” éled újra. A terveim között szerepel továbbá egy könyv is, amelyben a verseimet jelentetném meg a hozzájuk tartozó festményeimmel együtt. Nem érzem annyira az idő múlását, de ez a mérföldkő jónak tűnik a visszatekintésre, és arra, hogy kicsit mérleget vonjak az elmúlt években, évtizedekben megéltekről.

Galéria