Bizonyos szempontból egy osztálytalálkozóba csöppentem az emeleti Békéstáji Galériába – ahol mondhatni mindenki ott volt, aki „ott van”: számos sármos művész – többek között E. Szabó Zoltán, Lonovics László, Várkonyi János, Szereday Ilona (Babi) festők, valamint filozófusok, művészeti írók, költők és gépészmérnökök.
Gnandt János festőművész felvezetője után Varga Zsolt gitárművész sziporkázott, s ha az ember behunyta a szemét, simán elhitte, hogy ketten muzsikálnak. Ám a remekléseknek még nem volt vége: Cs. Tóth János művészeti író megnyitóbeszédében pedig a betűk-szavak-mondatok gondolatuniverzumán brillírozott.
Azt követően Barabás Ferivel beszélgettem.
– Kvázi most két halmaz jelent meg: a művészek és a kivitelező, azaz a nyomdász, mármint te. Most azonban közös halmazban vagytok.
– Hááát… végül is nem, hiszen visszatértem az eredeti gondolataimhoz, amit már korábban, 1991-1996 között folytattam. Majd szüneteltetnem kellet, ugyanis a családot el kellett tartanom.
– Alapvetően egy nyugalmazott grafikus, tipográfus miért nem onokázik, vagy biciklizik?
– Unokázom – két napja megszületett a második fiú unokám, Patrik –, s mivel fáj a térdem, nem biciklizem.
– Több korszakodat felvonultatod, mi az új irány?
– A Sejtek sorozatom, amely a metamorfózisról, az átalakulásról szól. A tárlat másik témája pedig az élet és a fény – a fény az élet forrása.
– A fény olykor ellensége a fotósnak.
– Miért? Fény nélkül nem tudsz fotózni. S ha megvakul az ember, ugyanúgy a fényt keresed a szemeddel is. Mert, ahogy csak a szemműtétemet veszem alapul, a retinám levált, és majdnem megvakultam.
– Másképp látsz, mióta megműtöttek?
– Élesebben, tisztábban; elvégre 65 vagyok.
Galéria
(A kiállítás nyitva: 2020. január 18-ig.)
Such Tamás
