Minderről Sós Imrével, a ZERGE Ifjúsági Túrasport Közhasznú Egyesület ügyvezetőjével beszélgettem telefonon; a harmadik „teccikelést” követően, úgy döntöttünk, könnyebb, ha tegeződünk.
– Ha bármikor elmegyek a peronra, azt látom, mindig egyedül dolgozol.
– Igen, mert egyelőre ez a legpraktikusabb. Egyrészt nem engedhetem meg magamnak, hogy fölvegyek valakit. Másrészt, ha beosztottjaim vannak, az elsődleges információk nem hozzám futnak be vagy meg sem kapom őket, amely hatással lehet a mindennapjainkra.
– Szoktak ugratni az egyenruha miatt?
– Komoly dolog a vasút. Megvan a maga szépsége, varázsa. Többek között a Facebook-oldalunkon videókat osztok meg arról, hogy nem feltétlenül az az igazi kirándulás, amikor autóval megyünk. Hiszen a vonatból nyugodtan nézhetjük a tájat, sokkal kényelmesebb, van büfékocsi…
– A legutóbb – van 20 év – egy bácsi egy sörökkel, hideg szendvicsekkel megpakolt bevásárlókocsit tolt végig, büfékocsi gyanánt a vagonokon keresztül.
– Az volt az utolsó etap. A nyáron azonban a Balaton környékén újra vannak büfékocsik. Tehát az egyenruhához visszatérve, úgy gondolom, itt nem feltétlenül a kólás kötény a legoptimálisabb munkaruha. Nyilván ennek megvan a humoros része is, illetve elsőre sokan megszeppennek, hogy megjött az ellenőr.
– Szólítanak Bakter úrnak?
– Valakinek Imre úr, valakinek Bakter úr vagyok.
– A vendégek mit szeretnek a legjobban?
– A macifröccsöt.
– Mi a titka?
– Választanak egy fröccsöt, és én pedig öntök hozzá egy kis málnaszörpöt.
– Van utasellátós szendvics?
– Még nincs, de megvan Wichmann Tamás rántott húsos szendvicsének a receptje.
– Mi volt a vasútnál a beosztásod?
– Sosem voltam vasutas. Ez egy saját ötlet. Eredendőn pincér vagyok.
– De akkor miért épp ezzel foglalkozol? Miért nem egy étteremet nyitottál?
– Számomra az sosem volt kihívás, hogy kibérlek egy helyet, ahol mondjuk korábban kék volt a fal színe, majd lefestem sárgára. A nagyobb kihívásokat szeretem… Egyszer, 1993-ban épp a szülővárosomba, Szeghalomba vonatoztam, és Vésztőnél megláttam egy pályán kívüli, vasúti kocsit.
– Meg is vetted nyomban?
– Nem, ott még csak az ötlet fogant meg. Az első vagont 1999-ben vásároltam Gemencen, egy Szekszárdon élő német tulajdonostól. A másodikat két évvel később, Kecskeméten vettem meg. Az utóbbira Szlovákiából is volt érdeklődés, de mivel a MÁV-val jó kapcsolatot ápolok, úgy döntöttek, hogy nekem adják el.
– Mit szóltak a vasutasok a projektedhez?
– Egy nyugdíjas mozdonyvezető a nadrágjait, ingjeit, de még az indítókulcsot is elhozta.
– Indítókulcs… A vagonok alatt működik egy kiállítótér is, ahol kvázi a hétköznapi eszközöket emeled egy magasabb polcra, azaz egy tárlat formájában megmutatod őket. Honnan jött az ötlet?
– Elhatározott szándékom volt, hogy a mindennapi életünket meghatározó hobbigyűjteményeket mutatom meg. Például radírokat, gombokat, dugóhúzókat, sörnyitókat, lámpákat, szappanokat, ollókat és egyéb vágóeszközöket stb.
– Valamikor lesznek táncos mulatságok is?
– Ez nem szórakozóhely, mert itt nem lehet felhőtlenül bulizni: kicsi a tér, továbbá lépcsők, korlátok korlátozzák a mozgást. Egyébként nem randalírozó diákok járnak ide, hanem már némelyik szó szerint törzsvendég. Van olyan csapat, akik kártyázni szoktak, szinte elő sem veszik telefont.
– Néhány éve megalakítottad a Bud Spencer és Terence Hill baráti kört. Rég hallottunk róla.
– Hát igen… Az a baj, hogy teljesen egyedül csinálok mindent, illetve még mindig kicsi az ismeretségem a városban. Az utolsó, harmadik (!) összejövetelen, már csak négyen voltunk, pedig hagymás babot is főztem.
– Ha megzavarnak evés közben, dühbe jössz?
– Nem szoktam dühbe jönni; különben a Bunyó karácsonyig című mozit néztük volna meg.
– Ha egyszer vége lesz ennek a rettenetnek, és sínen leszünk, a síneken, mi lesz a következő lépés?
– Szeretnénk hozzájárulni a város turisztikai törekvéseihez. Ezért is dolgozunk. Célunk, hogy ez a nyugalom szigete legyen. Ezáltal a környezetet még virágosabbá, hangulatosabbá tesszük. Hiszen ha a hölgyek megvannak célozva, akkor elhozzák a pasijukat is.
