E vidékről, ahonnan „violás őszi napokon különös halványságban sejlenek fel a bihari hegyek”, indult regényes útjára a költő: Debrecenbe, Nagyváradra, és a „gyönyörök és fájdalmak szent városába”, Párizsba. Ezek a városok voltak állomásai a költő személyisége és költészete ívelő fejlődésének. Különösen a nagyváradi és a párizsi évek formálták Ady lírikus valóját, teremtették meg költeményeinek személyes hangját.
Ady Endrének Nagyváradon fénylett fel újságírói tehetsége, és szökött szárba reményt keltő költői talentuma. Abban a kulturális kincsekben pompázó városban, amit ő kedvesen Körösparti-Párizsnak becézett. Itt találkozott Diósi Ödönné, Brüll Adéllal, aki 1903-ban látogatott Párizsból haza, szülővárosába.
Adél a modern nőideál megtestesítője volt: vonzó, elegáns és érzéki kisugárzású. Ady számára ő volt a női eszmény, az asszony, a párizsi ragyogás és a szenvedélyes szerelem szimbóluma.
A költő Párizs utáni vágyakozása és az Adél iránti szenvedélyes, ám viharos szerelme kölcsönösen erősítették egymást, és lettek teremtői a magyar szerelmi líra egyik legdrámaibb, legkülönösebb történetének.
Ady 1904-ben már a „vágyott város”, Párizs utcáit járja. Egy újságcikkében írja: „Barangolok utcáidon csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal akarok néhány mámoros hét óta megközelíteni.” Adéllal együtt barangoltak a közel két és félmillió lélekszámú város tetszetős sugárútjain, kies ligeteinek sétányain és a regényes folyó, a Szajna vonzó partjain.
A szenvedélyes szerelem máglyaként lobogott, és érlelte a költő lelkében a szerelem dalait. 1906-ban megjelent „ Új versek” című kötete, amelyben Adél már Léda néven élte múzsa-életét. A költő az 1904-1911 közötti években sokszor volt Párizs lakója; mindennapi életét Adéllal élte, szenvedélyes, egyedi hangú költeményeit valójában múzsájához, Lédához írta. (Ezt a kettősséget tükrözi, hogy szerelmét a költő a mindennapokban Adélnak és nem Lédának szólította.) Adél tudatában volt annak, hogy: „Ady Lédája nem a valóságban élt, hanem a fantáziában; csupán délibábja volt a felzaklatott idegeknek” .
Adél modern nőként, saját anyagi függetlenséggel bírt, művelt asszonyként határozott véleményt formált a világról, büszke, uralkodásra termett, „királynő” típus volt. Mindketten felettébb érzékenyen reagáltak a világ történéseire és a kölcsönös bántásokra. Megszépítő messzeségek és vágyott egymásra találások lánca volt életük, amely az idő múlásával egyszerre jelentett kínt, örömöt és gyötrelmet mindkettőjüknek.
Mindez által Ady verseiben egyre kevesebb lett az öröm tiszta hangja, a szerelmi máglya mindinkább rőzse-lánggal égett. A szenvedélyes, önpusztító életmód (alkohol, mulatozás, a röpke gerjedelmek, szertelen szerelmek mámorának hajszolása), az egészségtelen szokások súlyosbították a „halálos csók” miatt kialakult betegségét, és felidézték lelkében a halálközelség nyomasztó látomását.
Voltaképpen ezek a drámai tényezők teremtették meg Ady lírájában azokat a költői kifejezés-formákat (egyedi szimbólumokat, sajátos versképeket), amelyek által felhangozott verseiben a sejtelmes „Ady-hang.” Mindezt Shöplin Aladár úgy értelmezi, hogy: „vannak lelkiállapotok – amelyeket nem lehet józan szavakkal kifejezni, csak szimbólumokkal, képekkel leírni”.
Ahogy lohadt a Léda-szerelem lángja, úgy vált Ady számára az álomváros, Párizs is lélektelenebbé. 1911-ben járt utoljára Párizsban, 1912-ben szerelmük végleg darabokra tört. A költő százszor sújtottan dobta „feledésének gazdag úr-palástját” a kilenc éven át tartó viharos közös életükre, az ún. Léda-korszakra. Elváltak ugyan egymástól „a fizikai létben, ahol egymás foglyai voltak- írja Borbély Sándor-, de a lírai öröklétben már egymás halhatatlan társai lettek”.
Ady a viharos szakítás után, mint élete során annyiszor, többször visszatért bölcsőhelyére, édesanyjához gyógyulni, „szeretetben üdvözülni”. Visszatért az Ér-patak partjára, ahonnan egykoron nagy hittel s akarással elindult a költészet fénylő ormai felé, hogy „egy fájdalmas nagy élet jussán” végül megvalósítsa a világ csodáját: „valaki az Értől indul el s befut a szent, nagy Oceánba”.
Dr. Szemenyei Sándor
