Van egy ismerősöm, akinél nem a november a száraz, hanem a január. És ezt a fogadalmat szigorúan be is tartja. Noha a Himnusznál még nem baracklével koccint, amikor délután magához tér, megkezdi a "kiszáradást" és abban a hónapban már nem nyúl alkoholhoz.
Nálam az újévi fogadalmak már legalább 10 esztendeje alapból felejtősek. De… Mióta az ősszel az egyik ex-kollégám meghalt, egy ígérethez ragaszkodni fogok:
Ha napközben, egy ismerősöm le szeretne velem ülni kávézni, nem mondhatom neki azt, hogy sietek. (Különben is, hova?)
Jó néhány éve Marosi Dénes (a ’90-es években a Róna Rádió ügyvezetője volt) „öreg cimborám” meg akart hívni a FEK-be egy feketére, de akkor is siettem. Pedig a remek történeteit mindig leesett borostával hallgattam.
Többek közözött egyszer elmesélte, hogy még egészen fiatalon együtt fröccsözött az egyik budai kisvendéglőben Tersánszky Józsi Jenővel. Tersánszky írta többek között a Kakuk Marcit, vagy a Misi Mókust és még legalább ötven dolgozatot az örökkévalóságnak. (Kakuk Marci egyébként egy nagyon takaros ember hírében állt: a szájába vett fél deci vízből képes volt tetőtől-talpig megmosakodni.)
Szegény Dénes néhány hónap múlva elment.
Az ősszel pedig Kiss A. János kollégám hunyt el. Noha János munkaalkoholistaként nem volt egyszerű ember. (De ki nem az?) Pontosabban az alapossága nem mindenkire volt jó hatással – mert már 20 éve is mindenki sietett.
Néhány hónapja, egy esemény után ő is meg akart hívni nagy televíziós eszpresszójába egy kávéra, de sajnos akkor is siettem valahova.
– De hova? – kérdezte.
