– Az 1956-os forradalmat megelőzte nagyjából 10 kemény év – a Rákosi-korszak. Mi jellemezte ezt az időszakot, mi vezetett a forradalom kitöréséhez?
– 1945-ben befejeződött a II. világháború, telis-tele egyéni és kollektív traumákkal. A szovjet Vörös Hadsereg „megszálló felszabadítóként” jelent meg és tevékenykedett Budapesten és a vidéken egyaránt. Mélyen élt sokak emlékezetében mindaz, ami 1944-1945-ben történt: az a sokk-szerű élmény, hogy "nem tud megvédeni a magyar állam, ki vagyok szolgáltatva, túl kell élnem a fosztogatást, az atrocitásokat, el kell rejtenem a vagyonomat, feleségemet, lányomat". 1956 őszén sok fiatal és kevésbé fiatal felnőtt is szeretett volna törleszteni a családi emlékekért.
1945 után lépésről lépésre veszik át a hatalmat a kommunisták és alakítanak ki Rákosi Mátyás nevével fémjelezve egy sztálinista típusú, totalitárius államot. A demokrácia kialakításának kísérlete kudarcot vall 1945-1948 között. Pontosabban annak nyugati, polgári típusú változata, mert népi demokráciát kiáltanak ki hazánkban. Németh László szavaival: az ötvenes évek túlontúl ki volt éhezve az emberre. A nyilasokat követte egy hasonlóan ember- és egyéngyűlölő rezsim, mindezt a moszkvai Kreml-ből irányítva.
A rendszer torolt mindenkin: B-listázás, kuláknak minősítés, diszkrimináció az élet sok-sok területén. Budapestről kitelepítettek embereket vidékre, a paraszti élet lényegét veszik el, az áhított földet. A minőség helyett a tervszámok válnak valósággá, mindemellett lüktető nyomasztással ott a terror. A csengőfrász, az éjszakai autó. A színpadon pedig a megkonstruált perek. Leszalámizzák az egyházat, a vékonyka polgári ellenzéket, a kisgazdákat, a szociáldemokratákat, mindenkit. Ha már nem volt ellenség, akkor a párton, a Magyar Dolgozók Pártján belül kerestek. Rákosi elvtárs sztálini pózokban kívánt tetszelegni, 1952-ben, a születésnapján soha nem látott mértékű személyi kultusz vette kezdetét. És még valami! A mentális, a pszichés tehertétel. A képek, szobrok mindenhol figyelnek, nem engednek el! A Szovjetunió a minta, a nemzeti érzés, ünnepek, megemlékezések, mindaz, ami ezt a magyar közösséget formálta a 19. század óta, azt most el kell felejteni, illetve át kell alakítani. Tehát a lényeg: múlton, közösségen, egyénen torolni, megváltoztatni, mert eljött a számadás, a bosszú ideje. A kommunista szélsőség bűnbakkereső, éberen is ellenséget szaglászó. A múltban, az emlékekben is. Azonban mifelénk, a mi régiónkban a történelmi tudat, a történelem állandó jelenléte, a múltba fordulás szinte természetes állapot. Nem lehet errefelé olyan könnyen címert, nótákat cserélgetni. Azért, mert ezek menedéket jelentenek. Ha ezt is el kívánják venni, akkor az előbb-utóbb visszaüt.
– Az események október 22-én gyorsultak fel, Szegeden...
– Megalakult a MEFESZ, de már korábban nagy volt a mozgolódás. Október elejétől Rajk László, majd társainak újratemetése, mellette az író társadalom, a Petőfi Kör estjei. Sztálin halála és Nagy Imre 1953-55 közötti miniszterelnöksége hoz egyféle „enyhülést”. Bár 1955-ben történik egy visszarendeződés és újfent a Rákosi-féle keményvonalasok érzik magukat fölényben, de a történelem zakatol tovább. Néha lassabban, néha gyorsvonatként.
– A forradalom kitörését mégis október 23-ra datáljuk. Miért?
– Ez a központi nap. Szimbólumok, helyszínek születése. Egy mítosz születik, hasonlóan az 1848-as március idusához. Ráadásul a jövő, azaz a fiatalok vezetésével. Műszaki Egyetem, 16 pont, lyukas zászló, városligeti Sztálin-szobor, Kossuth-tér, Magyar Rádió, puskalövés, halottak. Éjszaka laktanyák, raktárak, felkelőközpontok. És jönnek a Molotov-koktélok, a davajgitár stb. Egy felemelő hét veszi kezdetét, melyet követ az önfeláldozás és sok olyan dolog, melyet nekünk, történelemtanároknak óvatosan, de bontogatni kell a tanórán, hogy a diák is meglássa magát az '56-os emberben és fordítva. Hiszen mire lehet jó a történelemről szóló beszéd, ha nem az önismeretre, önmagam megismerésére való nevelésre? Óriási a felelősségünk. Nem csak abban a tekintetben, hogy egy közösség hagyományrendszerét, szocializációjának lényegét meghatározza a múltról való gondolkodás, hanem az egyéni, az erkölcsi nevelés tekintetében. Pláne mifelénk, az Elbától keletre, ahol szinte állandó a történelem jelenléte.
– Miért Nagy Imre vezetését akarta a tömeg?
– Mert népszerű volt. Nem az a moszkovita, mint Gerő Ernő vagy Rákosi. Nem hiányzott belőle a kötelező internacionalizmus mellett a hazafiság, a tudat, hogy ő mégiscsak az országa, a népe ügyében dolgozik a kommunizmus építésén. Hezitált-e '56 forró napjaiban? Igen, talán, egy ideig. De végül azt gondolom, hogy választott. „Csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk” – ahogyan olvassuk Nagy Gáspár versében.
– A forradalom csupán átmeneti győzelmet hozott...
– A felszínen talán. November 4. után megalakul Kádár János vezetésével az új munkás-paraszt hatalom, szemben Nagy Imrével. Az utóvédharcok szinte végig zajlanak novemberben. De ha a felszínt megkaparjuk? Minden addig tart, ameddig a hatása tart. A Kádár-rendszert lassan, de biztosan korrodálta 1956. A rendszerváltozás szellemi alapja volt. Azt gondolom, hogy '56 emléke és emlékezete a jelen fiatal generációk egyik legszebb üzenete lehet. Hogy mi az? Ezt mindenki maga vajúdja ki.
