Helyi hír – Szakosztály is alakult
Fontos esemény zajlott 100 évvel ezelőtt Békéscsabán, hiszen a vármegyei Gazdasági Egyesület december 29-én tartotta őszi (!) közgyűlését Beliczey Géza elnöklete alatt. A gyűlés elején fejet hajtottak Vásárhelyi József halála miatt, aki „a vármegyei társegyesület érdemes elnöke” volt.
Az elnök mindezek után közölte az egybegyűltekkel, hogy Almády Géza lemondott választmányi tagságáról. A bejelentés általános döbbenetet váltott ki és a közgyűlés azonnal elhatározta, hogy „a lemondást nem veszik tudomásul és megkeresik Almády Gézát, hogy elhatározásától álljon el, mert az egyesület nem nélkülözheti legtevékenyebb választmányi tagjának felette nagyra értékelt, lelkes működését”. A bevezető után Sólyomy Lipót titkár beszámolója következett az egyesület 1922. évi tevékenységéről. Többek között elhangzott, hogy megalapították a Magyar Alföld Sajtgyárat, szerződést kötöttek az Agrár Industriával és szorosabbra fűzték kapcsolataikat az Alföldi Lovas Egylettel. Ugyanakkor a titkár a leghatározottabban visszautasította „azt a több oldalról hallott támadást, mintha az Egyesület a Kisgazdák érdekeit kevésbbé viselné szivén a nagybirtokosokénál, mert a Békésvármegyei Gazdasági Egyesület épen a kisgazdák ügyeit karolta fel legodaadóbban minden alkalommal, igy legutóbb a központi szeszfőző szövetkezet megalakulásánál is”. Beliczey elnök úr javaslatára az egyesület cukorrépa szakosztályt hozott létre, hogy a cukorgyárakkal szemben képviselni tudják a tagság érdekeit. Megtárgyaltak az 1923. évi költségvetés sarokszámait is, melyből az serült ki, hogy van remény a veszteség nélküli gazdálkodásra. A Körösvidék véleménye a cikk végén volt olvasható: „Az egyesület értékes tevékenysége sokkal fokozottabb mértékben érvényesülne, ha a gazdatársadalom nagyobb érdeklődéssel segitené annak munkáját”.
Helyi hír – A vak asszony ezerkoronása
Még hetekkel korábban számolt be a Körösvidék arról a hírről, miszerint Dubraucsik Pál városi írnokot a polgármester felfüggesztette állásából. Azóta sok víz lefolyt az Élővíz-csatornán és a csabai napilap is úgy érezte, hogy részletesebben is be kell számolnia az ügy részleteiről.
Az újság egyik munkatársának sikerül beszélnie illetékesekkel, akik elmondták, hogy a Népjóléti Hivatalban gyorssegélyt osztottak rászorulók számára, melyre három, 60 év feletti „gyámoltalan szegényasszony” is jelentkezett. Nekik fejenként 1000 korona segélyt utaltak ki, melynek kifizetését a városi írnokra bízták rá. Azonban Dubraucsik úgy utalta ki a pénzt, hogy az átvételi elismervényt is ő írta alá a támogatottak helyett. A botrány akkor tört ki, amikor „a fennebb említett elaggott szegényasszonyok, akiknek egyike vak is, elpanaszolták, hogy ezer korona helyett fejenkint csak 200 K-t kaptak”. A vizsgálat megindult és kiderült, hogy nagyon sok ilyenfajta ál-kifizetés történt az elmúlt években. Hetek óta keresik fel az illetékes hivatalt a károsultak, akik „érdeklődnek, kérdezősködnek és - kételkedve fogadnak minden magyarázatot”. Mi lehet a tanulsága a történteknek? – tette fel a kérdést a Körösvidék. 1: „Annyi bizonyos, hogy nálunk, odakinn a drága magyar vérrel áztatott harctereken mentség nélkül agyonlőtték azt a katonát, aki a borzalmaktól és szenvedésektől kimerülten elszunnyadt őrhelyén”. És a fő kérdés: „Mit érdemelhetne az, aki férfi létére itthon, kényelemben töltötte el a háborús éveket s most igy sáfárkodott volna a háború áldozatainak, a rokkantaknak, a védtelen özvegyeknek és árváknak alamizsnafilléreivel?!”
Szó szerint – Petőfi emlékév
„Mire az óra éjfélt üt Szilveszter éjszakáján, a századik esztendő hulláma tűnik el az Idő mérhetetlen tengerén azóta, hogy megszületett a legfényesebb költői szellemek egyike, akinek helyét az emberiség szellem-óriásainak panteonjában a legnagyobbak: Shakspere és Goethe mellett jelölték ki tudós gondolkodók.
S az a sugár, mely a kiskőrösi nádfedeles ház szülöttjének homloka köré fon glóriát, Petőfi nemzetének, a magyarságnak mártirkoszorus fejét is örök fénnyel borítja. Petőfi Sándor a magyar költői lélek legragyogóbb megnyilatkozása. Nálánál senki jobban nem olvadt nemzetí érzés- és gondolatvilágába, melynek gazdag mélységeiből sajátos fényű, eleddig ismeretlen kincseket hozott napfényre. És mire felkerültek, lelkének tündéri kohójában egy-egy mesterművé formálta azokat. Képzelete a délibáb játékával vetekedve a Magyar Puszta, e „Tündérleányzó" finom fátyola alá pillantott s az Örökszép színeivel alkotott róla varázslatos képeket. Megszólaltatta a magyar sziv érzelemvilágát a szerelem halk suttogásától a hazafias indulat villámló mennydörgéséig, a mámoros hangulat csapongásától a fenség megrázó komolyságáig. Hallgatta „a fák lehulló levelének lágy neszét", a virágok illat-himnuszát s a Természet e titkos hangjaitól ifjú lelke magasztos, a filozófia szárnyaira emelkedő gondolatokkal telt meg, amelyek középpontjába a jóság s az erkölcsi tisztaság Örök forrásának trónusát helyezte. S merengő lelke uj színekbe öltöztette a magyar nép mesemondását, hogy a vitéz magyar huszár előtt Tündérország minden bűbáját kitárva, megénekelje az eszményi szerelem örök diadalát. Költészetünknek nemzeti tartalommal való gazdagítása Petőfi nevéhez fűződik. S amiképen belé vitte a magyar föld és élet tenger bűbáját, e költészetnek ünnepi szinü, pompázó, de kissé hideg nyelvét is elárasztotta az élő népnyelv kedves, meleg lehelletéveí, gyönyörű virágaival. Képein, hasonlatain ott érzik az Hóföld smaragdszinü kalásztengerének friss illata s azért is tudja ugy elbűvölni lelkünket, kiknek édes a magyar szó, legyünk bár tanultak vagy tanulatlanok. Petőfi az ősidők váteszeként nemcsak költője volt nemzetének, hanem ihletett prófétája is. S minden próféciája az örök eszményiségnek egy-egy csodaszép dala. Lelkét, mely oly tiszta, mint a puszták harangja, csak a nemes, nagy eszmék szólaltatják meg s csengését nem zavarja a világ tülekedő, trágár lármája. S eszméinek szárnyaló seregében a legmagasabbra emelkedik a Szabadság, e királyi sas. Szabadnak, büszkének, egyenes derekúnak akarta a magyar népet, igaz részvéttel igyekezett fölemelni őt a jogtalanság „kemény nyoszolyájáról«, mert vele számban megszázszorozódva, újra hatalmas, erős nemzetté lesz a magyar, mint ősei, e földetrázó viharok valának- S a felszabaduló nemzet hazáját is minden osztrák bilincstől szabadnak akarta. Sastekintete előre látta a jövő véres napjait s amikor a szabadságharc bekövetkezett, ő lett annak lángoló ajkú énekesévé. Hangja túlharsogta az ágyuk dörgését s füst- és vérszagon keresztül vitte hős honvédeinket „előre". De ha megszűnt a csatazaj, pacsirtaként fölemelkedett a föld véres porából hogy uj küzdelmekre lelkesítse, nemzetét vagy megénekelje hős honvédeinket s imádott vezérét... És Isten megjutalmazta prófétáját: megmentette őt a katasztrófa szemléletének irtózatos fájdalmától s fényes csillagtrónusához emelte: emberi szem nem látta őt holtan; eltűnt a hadak utján a magasságba, ahová mindig vágyott... A legendássá vált prófétaköltő alakját nem érintheti az elmúlás sorvasztó lehellete. Ma is ifjan bontakozik ki előttünk müveiből, hogy szivünkben szitsa a hazaszeretet tüzét, rajongássá forralja fajszeretetünket, kemény elhatározássá formálja bűntudatunkat: kik egymással torzsalkodva, gonosz vizekre hajózva, hitet, reményt vesztve, pusztulni engedtük hazánkat, amelyért Ő életét áldozta, egy pillanatig se habozzunk e haza visszaszerzéseért lelkesedésünket és erőnket küzdelembe bocsátani. Hallod-e szózatát, költő, ki nemzeted érzelmeit bocsátod át ihleted bűvös húrjain; nevelő, ki nemzedékek lelkét igazgatod fajod útjára; katona, kinek fegyvere élén világdöntő haragunknak kell villámiania; szántóvető, ki a honfivértől ázott barázdákból élet-acélt csikarsz ki; munkás, kinek szive dobogását eltérítette a gyárak levegőjébe behatolt idegen füst öröműnk-fájdalmunk tövises útjától:
Tied vagyok, tied hazám ...!
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted.
Petőfi ünnepe nem merülhet ki az ő világraszóló nagyságát méltató beszédekben: komoly elhatározást, erős fogadalmat követel tőlünk, dacos, büszke magyar ajka. S mig az ő erkölcsi tisztaságának öltözetét bűnbánó lélekkel nem vesszük magunkra, mig a haza szent szeretetében össze nem forr szivünk s egyetlen egy célért: Nagy-Magyarországért nem fogunk kezet: addig haragvó szelleme elhárít magától minden ünnepeltetést s tetemre hiv a csonka hazához minden magyart.
Dr. Rell Lajos.”
Kommentár nélkül
Forrás
Körösvidék
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Korosvidek_1922_10-12/?pg=325&layout=s
Fotó: Ugrai Gábor
Rell Lajos táblája a Csabai hírességek sétányán
