Még mindig március 15 - Kolozsvár
Szomorú ünnep volt száz évvel ezelőtt Kolozsvárott. A még mindig nagy számban jelen lévő magyarság (az 1920-as népszámlálási adatok szerint a 85 509 fős lakosságából még mindig 42 168 vallotta magát magyarnak – a szerk.) csak „mélységes gyászban” élhette meg a szabadság ünnepét.
A Körösvidék beszámolója szerint március 15-én „az utcák kihaltak, néptelenek voltak, az ablakok némán bezártan sötétlettek”, de a gyárakban, üzemekben és a hivatalokban – a román hatóságok utasítása értelmében – hétköznapi munka folyt. Az új hatalom falragaszokon értesítette a magyarságot, hogy „március 15-nek bármilyen formában való megünneplése lázadásnak minősittetik és statáriális biróság elé állíttatnak azok is, akik ünnepelnek, magyar nemzetiszínű kokárdát viselnek, vagy zászlót tűznek ki, nemzeti dalokat énekelnek, gyűlést tartanak (háromnál több ember összejövetele gyűlésnek tekintetik), Vagy a felsorolt esetek valamelyikének elkövetésére másokat felbujt.". A városban katonák járőröztek és a rendőrség létszámát is duplájára emelték. A rendeletek ellenére délután háromkor magyarok kezdtek gyülekezni a Mátyás-szobornál, a Szent Mihály-templomból pedig nyolc, kokárdát viselő fiú bukkant elő, akik a Kossuth-nótát énekelték. A román rendfenntartók nagyon hamar a helyszínre értek és „éktelen szitkok és ütlegelések közben letépdelték kokárdáikat”, majd a fenyegető tömeg tiltakozása ellenére a fiúkat a rendőrkapitányságra vitték. Innen csak a késő este engedték ki őket, „eltorzult arccal, bekötözött tagokkal” kísérték haza őket a román rendőrök.
Még mindig március 15 – Békéscsaba
Oly sok esemény történt száz évvel ezelőtt Békéscsabán a szabadság ünnepén, hogy a másnapi Körösvidékbe nem fértek bele a tudósítások, ezért még napokkal később is ez adott témát az újságíróknak. A beszámolókból kiderült, hogy a békéscsabai iparostanonciskola ünnepi megemlékezésén Darida Károly pedagógus méltatta a „nagy nap jelentőségét”, majd diákok szavalatai következtek. Az ünnepség végén Uhrin Károly igazgató beszélt, végül az énekkar a Szózatot és a Kossuth-nótát énekelte el.
Március 15-én este a város „minden jelentékeny egyesülete közvacsorára gyűlt össze”, hogy „testvéri együttérzésben is kifejezést adjon hazafias érzésének”. A Kaszinó Egyesület a Fiume Szálloda éttermében tartotta rendezvényét, amin Vidovszky Kálmán méltatta az eseményeket, majd Dr. Berthóty István beszéde következett. Az Ébredő Magyarok Egyesülete szintén a Fiumében gyűlt össze, ők a vendéglőben tartották a „200 terítékű közvacsorát”. Itt Saguly József volt az ünnepi szónok, kinek „mesterien megszerkesztett beszéde mély hatást gyakorolt a jelenlevőkre”. A „Békéscsabai Kisgazdák Egylete” és a „Kisgazdaifjak Művelődési Egyesülete” együtt ünnepelt egy „társasvacsora keretében”. Ezen a rendezvényen elhangzott Gyóni Géza „az orosz hadifogságban elhunyt békéscsabai költőnek” Gyűlölet című verse is. A szónoklatok után a jelenlévők arra az elhatározásra jutottak, hogy „az oláhok kivonulása és a nemzeti hadsereg megérkezése napjának évfordulójára, március 29-én nagyobb programmal örömünnepélyt rendeznek”. A Polgári Kör tagjai is megrendezték saját közvacsorájukat, ahol Áchim László tartott ünnepi szónoklatot, melyben „történelmi visszapillantásban világította meg a nagy napot”. A pohárköszöntők után, a „derült hangulat mellett” nem feledkeztek meg az elesettekről sem, hiszen az esten résztvevők 1035 koronát gyűjtöttek a „szegény iskolások felruházására”. Közös ünnepséget rendezett az Iparos Olvasókör, az Előre MTE és a BIME (Békéscsabai Iparosifjak Művelődési Egyesülete) a Próféta vendéglőben. Az Erzsébethelyi Polgári Olvasókör pedig „a dalárdaval együtt tartotta ünnepi vacsoráját”. A Körösvidék a következő gondolattal fejezte be a tudósítását: „Mindenütt lelkes, izzó magyar hangulat volt. Az élni akarásnak impozáns erővel való megnyilvánulása biztatóvá, reménykedővé tette ezt a ragyogó napot fellobogtatva a jobb jövőben, magyar megújhodásban vetett hitet.”.
Helyi hír – Az erzsébethelyi postamester ügye
1921. március 18-én nyílt levélben fordult a „Tekintetes Szerkesztő Úr”-hoz egy jaminai polgár, aki a helyi postamester ügyében ragadott tollat.
A Körösvidék négy nap múlva közölte levelét, melyből kiderült, hogy bár a békéscsabai közgyűlés 300 korona segélyt szavazott meg a postamesternek, de ezt a levélíró „fájdalmas megaláztatásnak” és a „a segély kegyelem morzsájának” tartja. Véleménye szerint így nem fog találni a településrész „postamestert a jövőben”, ha kiderül, hogy nem képes megélni a saját jövedelméből. A levélben a dicső múlt felidézése következett, amikor is a „bőség szaruja osztotta kincseit a Postamester Ur ölébe”, házat épített, a legszebb házat az Orosházi úton. Vidám élet folyt ebben a szép házban, egyszer még az is megtörtént, hogy „tehenet loptak el istállójából — igaz csak egy fél napra — a tréfaszerető kollegák egy a késő éjszakába nyúló vidám poharazás alatt”. Sokan támogatták a postamestert fával, pénzzel, borral, sőt az egyik fiatal téglagyáros „látta el a postamesteri sapkát uj arany sujtással, arany sapkarózsával”. Az „öreg Urnak” részvényei voltak, társasági életet élt és „minden alkalomkor nagyszerű szónok”. Sajnos a jó idők elmúltak, most a segély (amit „vissza szivni nem szokás”) is nagy segítség, de a pályázóknak azt üzeni a levélíró, hogy a jaminai postamesternek hamarosan olyan életük lesz, mint régen volt.
Kommentár nélkül
Forrás
Körösvidék
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_bekes_megye_korosvidek/
Kolozsvár
http://varga.adatbank.transindex.ro/?pg=3&action=etnik&id=5291
