Mi történik Szovjet-Oroszországban?
A mai kor emberének már pontos információ vannak azzal kapcsolatban, hogy mi történt a Szovjetunióban a XX. században, 1921-ben viszont minden olyan hír, mely a keleti nagyhatalomból érkezett (a Szovjetunió hivatalosan csak 1922-ben alakult meg – a szerk.) érdekességnek és újdonságnak számított.
1921. február 27-én jelent meg „A szabadság országa” címmel a Körösvidékben egy beszámoló, mely lerántotta a leplet a kommunizmus rémtetteiről. A leírtak forrása egy német telepes írása volt, aki Szovjet-Oroszországból írt egy levelet a németországi rokonainak. Ebben beszámolt az általa tapasztaltakról és „hü képet nyerünk az ottani állapotokról”. Kiderült, hogy a „szabadság országában” úgy élnek, mint a rabszolgák és életük folyamatos rettegésben telik. Elkezdődött az államosítás az iparban és a mezőgazdaságban is: „a föld az államé, de a lakosságnak kell azt megművelnie”. Nem fest kedvező képet a gyerekek életéről sem, akiket elszakítanak szüleiktől és a „bolseviki program szellemében akarnak nevelni”. Megkezdődött az egyházak elleni harc is, „nem szabad többé templomba járni és imádkozni” és arra kényszerítik az embereket, hogy Lenint és Trockijt imádják Isten helyett. Eleget kell tenni a beszolgáltatási kötelezettségnek (minden tehén után két font vajat, minden tyúk után két tojást hetente), de az állam csak alig oszt vissza valamit az embereknek, akik emiatt rendkívül elkeseredettek. A levél írója a cári rendszerre, mint az „elmult boldogságra” gondol vissza és segítséget kér a nyugati rokonaitól. Mivel a pénz elértéktelenedett és minden nagyon drága lett, az emberek cserekereskedelmet folytattak: „egy kakasért és 100 tojásért három font szappant kaptam”. A kiépülő kommunista rendszerben a legfontosabb szabályt mindenki megtanulta: „beszélni ezüst, hallgatni arany”,
Mi történik Afrikában?
A két csabai világutazóról, Dörflinger Sándorról és Gajdács Mátyásról már esett szó e rovat hasábjain. A Körösvidék 1921. február 25-én újabb cikkben számolt be afrikai élményeikről, melyből természetesen nem hiányozhatott a trianoni békeszerződés okozta tragédia megemlítése sem („a kalandos vadászás felejtesse el velük azt a sok keserűséget, amelyet szétdarabolt hazánk látása, az itthoni nyomorúságos viszonyok tapasztalata ébresztett fel magyar lelkükben”).
A szerkesztőségbe levél érkezett Eritreából, ami akkor olasz gyarmat volt és az ottani élet alapvetően különbözött az európaitól. Nem volt borravaló, nincs zár az ajtókon, „mivel nagy a hőség, tolvaj pedig nem igen van”, viszont a szúnyogokat nagyon nehéz volt megszoknia a két utazónak. A leleményes csabaiak viszont megtalálták a megoldást a nagy melegre és a vérszívókra: „Felmásztunk a háztetőre aludni, (itt laposak a háztetők) ott jó szellős volt a levegő s nem találtak ránk a szúnyogok”. A gondot csak a vakító telihold okozta, ez ellen viszont „fekete szemüveget” és „fekete kendőt” használtak. A „boldog országban” még egy szolgájuk is akadt, aki elkészítette a fürdőjüket és vajjal (!) kipucolta a cipőjüket. Az utcán rengeteg ember mozgott, „akárcsak Csabán vásár alkalmával”, de itt a legfőbb szórakozás az volt, hogy „nézik a dolgozó arabokat”, akik úgy kiabálnak munka közben, mintha a piramisokat építenék fel. Kiderült az is, hogy a helyiek csak a munkát kerülik, a szórakozást nem. Hőseink meglátogattak egy „tipikus afrikai” mozit, ahol különös élményben volt részük. A földszinten „négerek” ülnek törökülésben, a páholyokban pedig néhány „fehér” ember foglalt helyet. A filmből szinte semmit sem lehetett látni, mert a kertmoziban a telihold fénye elnyomta azt. Az emberek viszont remekül szórakoztak, hiszen az „előadást egy rozoga gramofon nyekergése kiséri, mely többször is eljátsza egy este a négerek nagy örömére — a Rákócziindulót”. Gajdács és Dörflinger természetesen az expedíciójukra is gondolt, ám egyenlőre a „valutáris differenciák” miatt ez még nem indulhatott el.
Mi történik a csabai disznópiacon?
A Körösvidék egyik újságírója nagy nehezen rászánta magát arra, hogy kimenjen a csabai disznópiacra a Körgát mellé (a térképen Vásártér néven található meg – a szerk.). Nagy elhatározás volt ez számára, hiszen sokáig nem mert oda elmenni, úgy gondolt rá, mint egy „ezüstpalotára”, amit „egy-egy tizenkétfejü sárkány őriz a közönséges emberektől”.
Ami miatt megtette azt, amire eddig nem volt hajlandó, az „Áresés” varázsige volt. A cikk írója megadta a módját a látogatásnak: „Kitakarítom a cipőmet, a kabátomat kölönös gonddal porolom végig, megnézem magam a tükörbe s miután meggyőződtem szalonképes voltomról”. A piac felé közeledve, már messziről lehetett hallani a zsongást és egyre több „finom hajlású piros, zöld, meg sárga füzvesszőböl font kotlóborító kosárral” találkozott a bátor újságíró. Végül megérkezett a helyszínre, ahol még egy verklin ülő papagájjal is találkozott. A lényeg azonban a malac és a disznó volt, még pontosabban, azoknak az ára. A szerző megszólította az első „urambátyám” kinézetű férfiút és megkérdezte tőle, hogy mennyibe kerül a háromhónapos malac? „Kettőezerötszáz párja” – szólt a felelet. Ebből még nem tudta eldönteni az újságíró, hogy ez sok vagy kevés, ezért tovább kereste a választ, hogy valóban áresés következett-e be a piacon. Kiderült, hogy a választási malacok (hat hetesek) 1800 koronába kerülnek, azaz „hetenként valószínűleg 300 koronát számítva” jön ki a végleges áruk. Zaj, számok, papírpénzek, illatok, fejfájás – emiatt a Körgát oldalára menekült hősünk. A nagy felbuzdulásnak szomorú vége lett: „Hathetes darabja 1200—1600, tízhetes: kettőezer, háromhónapos kétezerkétszáz, négy, öthónapos kétezerötszáz”. Mindenki áresésről beszélt, de a vásárlók kivárnak, az atyafiak pedig egyre türelmetlenebbek. A bánatot a Vadász nevű kocsmában vezette le az újságíró, ahol „harsog a rezesbanda, az áldomásos poharak azonban gyéren csendülnek”.
Kommentár nélkül
Forrás
Körösvidék:
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_bekes_megye_korosvidek/
Térkép forrása:
