A Zsilinszky Mihály Terem megtelt élettel, színekkel és persze a megnyitókra jellemző halk morajlással, amikor Nagyné Martyin Emília, a múzeum igazgatóhelyettese mint házigazda köszöntötte az egybegyűlteket. A falakon és a térben elhelyezett alkotások – textil kollázsok, assemblage-ok, festett bútorok és újragondolt ruhák – úgy hatottak, mint egy sokszínű, textíliákból font virágcsokor. A tárlatot Völgyesi Éva képzőművész, a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium művészeti tagozatának nyugalmazott igazgatóhelyettese nyitotta meg.
Egy évtized változásai és a közönség elragadtatása
A tárlat kurátora, Gyarmati Gabriella művészettörténész elmondta: egy élő művész esetében a legfontosabb kurátori feladat, hogy a házigazda intézmény érdekei mellett az alkotó is maximálisan elégedett legyen, hiszen a kiállítás az ő igazi ünnepe. Az anyag összeállítása azonban a szakember számára is tartogatott meglepetéseket.
– Ahhoz a Bányai Inezhez képest, akiről 2014-ben először publikáltam, az ő törekvései most más irányt vettek. Az utóbbi években a tanári munkájára is jócskán koncentrálnia kellett. Tíz év alatt nagyon megváltozunk, változik a gondolkodásunk, a látásmódunk, történnek velünk jó és rossz dolgok, és ez mind beépül a művészetbe. Ez a kiállítás tulajdonképpen az utóbbi évtizedről szóló tudósítás, a változás deffiniálása – fogalmazott a művészettörténész. Hozzátette: az alkotó művészete sokat változott, talán még közönségbarátabb lett. – Amikor rendeztük az anyagot, a múzeumi kollégák közül is többen beléptek a kiállítótérbe, és teljesen el voltak ragadtatva a látottaktól, különösen a kiállított assemblage-októl és az új életre keltett bútoroktól.
A tárlat alcíme és központi kérdése („Mit kaptunk a Múltból és mit hagyunk majd a Jövőre magunk után?) – mögött kemény, húsbavágó, személyes veszteségek húzódnak.
Amíg lehet, szeressük egymást
A megnyitó előtti pillanatokban, még kissé feszülten, de már a kiállítás előtti drukkot maga mögött hagyva mesélt érzéseiről az alkotó. Bányai Inez megkönnyebbülten, látható meghatottsággal beszélt a hazai bemutatkozásról.
– Büszkeséggel tölt el ez a nap, hiszen nem volt még ilyen önálló kiállításom, és különösen sokat jelent, hogy a tárlat a szülővárosomban valósulhatott meg, amelyhez nagyon kötődöm. A kiállítás címe nem véletlenül Hagyaték: a felmenőimet mutatja be. Sajnos édesanyám és édesapám már nem lehet itt ezen a kiállításon, így ez a tárlat nekik is emléket állít. De úgy érzem, lélekben most is itt vannak velem – osztotta meg velünk legszemélyesebb érzéseit az iparművész.
A művész elárulta azt is, hogy ma már bátrabban nyúl vissza a múltba, és bátrabban is tárja a nyilvánosság elé ezeket a mélyen személyes, családi emlékeket. Választása mögött egyetemes üzenet rejlik.
– Mivel a legközelebbi családtagjaimat már mind elveszítettem, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyire fontos a család szerepe. Arra, hogy használjuk ki a lehetőséget és az időt, amíg a szeretteink itt vannak közöttünk. A kiállítást mindenkinek ajánlom, aki szeret nosztalgiázni, elmerengeni a múlton. De azoknak is, akik nem látták a múltat, és szeretnének belőle egy darabkát megismerni, vagy éppen érdeklődnek a különleges, vegyes technikák iránt – mondta Bányai Inez, aki bár öltözéktervező iparművészként végzett, alkotásaival izgalmasan és magabiztosan lépi át a társművészetek határait.
A megnyitó ceremóniát egy, a tárlathoz és a művész érzéseihez passzoló kortárs táncelőadás zárta, Kacsó Imola és Gláser Márton kortárs táncművészek Láttalak álmomban című előadása lélekre ható mozdulatokkal tette teljessé a vizuális élményt.
Galéria
