– Már pici korodban folyamatos közlésvágyad volt?
– Engedj meg egy fontos kiegészítést a bevezetőhöz. Nem mindig én vagyok a válaszok mögött, sajtóreferens kollégáim is igyekeznek a lehető leggyorsabban intézni az ügyeket. Közlésvágy? Hát nálam ez épp fordítva történt. Van egy nővérem és egy öcsém. Mariann két évvel idősebb nálam, tehát jóformán együtt cseperedtünk fel. Ha például édesanyánk elküldött minket a boltba vásárolni, akkor mindig ő beszélt, jóval talpraesettebb volt, mint én.
– A középső gyerekek általában hátrányos helyzetűek?
– Ezt nem mondanám, inkább csak mulya voltam. Egyszer hóban mentünk haza, és ahogy beleléptem egy nagy hókupacba, a csizmám beleragadt és kijött a lábam. Így zokniban értem haza. Majd amikor édesanyánk meglátott, nyomban azt kérdezte: „Andival meg mi történt?”. Nem mertem szólni, hogy álljunk meg, inkább belenyugodtam a helyzetbe.
– Azért ugye meglett a csizma?
– Persze. Aztán szépen lassan változtam is. Általánosba a 3-as iskolába jártam, és nagy örömömre bekerülhettem az iskolarádió stábjába. Általában péntek reggelente volt adás, méghozzá a tanári előtti folyosón.
– Nem izgultál, amikor épp arra sétált a fizikatanár?
– Olyannyira nem, hogy mindenkinek volt egy rovata, az enyém a Diákévek. A tematikája pedig az volt, hogy a tanárokkal beszélgettem a gyerekkorukról. Mindenki örült, hogy milyen sokat megtudtak Irénke néni, Feri bácsi és a többiek diákéveiről. Hamarosan az iskolai rendezvényeken szavaltam, majd nyolcadikban a többiek nevében is búcsúztam. Utána az Eü gimibe jártam. Az osztályunkban nem volt fiú, engem édesapám után, aki András, a társaim elkereszteltek Andrisnak, és amikor iskolai rendezvényeken beszélni kellett, rendre én kaptam a feladatot.
– Vajon a nővéred miatt fogtad vissza magad korábban?
– Inkább csak szimplán rá támaszkodtam. Amúgy a gimi után egyáltalán nem volt a fejemben, hogy a kommunikáció irányába forduljak. Egészségügyi vonalon akartam továbbmenni. Érettségi után a Degré utcai otthonban voltam nyári munkán, az ott töltött idő nagyon sokat tett hozzá a habitusomhoz. És azon a nyáron – 1995-ben – épp a nővérem szólt, hogy a Csaba Rádió munkatársakat keres. Nagyon sokan jelentkeztek, és csak Botyánszky Marcsit, illetve engem vettek fel.
A középsuli után a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola művelődésszervező-média szakára jelentkeztem, ott szereztem levelezőn az első diplomám. Mellette főállásban rádióztam, illetve volt egy év, amikor a rádiózással párhuzamosan művelődésszervezőként egy évet dolgoztam az ifiházban is. Később a TV2 akadémián szereztem újságíró, rádiós és televíziós szerkesztő végzettséget.
– A Csaba Tv-nél nem dolgoztál?
– Akkor még a Csaba Tv és a Csaba Rádió egy udvarban működött, és olykor, ha valaki hiányzott, beugrottam a tévébe is. Illetve Kara Gabival, az egyik kolléganőmmel péntek esténként egy kulturális magazinműsort vezettünk, ez volt a Mazsolák.
– Egyidőben nagyon pörgött a rádió: a reggeli adásokban előfordult, hogy óránként két-három vendéget is behívtatok. Frissek, naprakészek voltatok. Zokon is vettem, amikor elmentél.
– Ahogy mondtam, 1995-ben kezdtem a rádiónál. Majd 2003 végétől Kurucz Ferenc, az akkori rendőrfőkapitány hívására néha helyettesítettem a rendőrségi szóvivőt. A rádiót és a rendőrséget 2004 és 2007 között még tudtam párhuzamosan csinálni, 2007-ben azonban lehetőséget kaptam a tiszti átképző elvégzésére. Választanom kellett, és a rendőrség mellett döntöttem. Az is benne volt ebben, hogy úgy éreztem: fel kell zárkóznom a rendőr kollégáimhoz. Képeznem kell magam, értenem, tudnom kell, hogy mit miért, milyen szabályok szerint csinálnak.
A jogi egyetemet éppen ezért még a tiszti képzés előtt, 2005-ben elkezdtem. Fontosnak tartottam, hogy tisztába kerüljek az alapfogalmakkal, a jogszabályokkal. Amikor 2004-ben a rendőrséghez szerződtem, nagyon segítőkész volt mindenki. Onnan kezdtük, hogy mi a különbség az előállítás és az őrizet között? Mi történik akkor, ha az embert őrizetbe veszik mi, ha letartóztatják…
Tehát nagyon sok segítséget kaptam és kapok jelenleg is a rendőri vezetőktől, és minden rendőr kollégámtól az őrmesterektől a tábornokokig. Tartozom annyival, hogy magam is beleadok mindent, amit tudok. Mindent megteszek azért, hogy minőségi képviseletet biztosítsak a főkapitányságunknak, az itt szolgáló rendőröknek, rendőrségi dolgozóknak. 2007-ben beiskoláztak a tiszti átképzőre, és gyakorlatilag még nem végeztem el a jogi egyetemet, amikor már rendőrtiszt lettem 2008-ban. Hivatásosként összeegyeztethetetlen volt a két munkahely, a rendőrség és a rádió.
– Mégis, mi döntött a váltás mellett?
– Erre nehéz válaszolni. Kezdetben kifejezetten tiltakoztam… Az akkori rendőrfőkapitány fél év alatt győzött meg. Úgy gondoltam, hogy a rendőröknek sem lesz jó, ha olyasvalaki képviseli őket, akinek az alapképzettsége nem rendőr. És azt is gondoltam, hogy ez egy túl szabályozott közeg, amiben én nem érezném jól magam. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy az elmúlt több mint 18 évben nem voltak nehéz időszakaim, mélypontjaim. De ezeken éppen a kollégáim segítettek át. Cserébe, vagy inkább köszönetképpen folyamatosan igyekszem tudásomat, tapasztalataimat és kapcsolataimat az ő javukra fordítani.
– Azt követően – mondhatni – diplomahalmozó lettél.
– 2010-ben befejeztem a jogi egyetemet, 2013-ban tettem le a rendészeti szakvizsgát. Idén pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karán kormányzás és vezetéstudományi mesterképzésen végeztem. Nem a papírokat gyűjtöm, hanem az emberi kapcsolatokat. Nem emlékszem mindenre, amit megtanulok, de tágul, szélesedik a látóköröm, ezt nagyon fontosnak tartom. A másik pedig, amiben hiszek: a közeg formálja az embert.
Valahány közösségbe bekerültem, mind hatott rám. Tehát a képzéseken az ismereteimet is bővítem, de az új ismeretségeken keresztül a személyiségemet is igyekszem jó irányba formálni. Idegennyelvek területén viszont óriási hiányosságaim vannak, noha németből középfokom van, frissítenem kell, és legalább közepes szinten meg kell tanulnom angolul. Bár vannak újabb terveim, de meghatároztam magamnak: addig nem iratkozhatok be újabb képzésre, amíg angolból fel nem zárkózom.
– Kicsit visszalépve, a kilencvenes évek igencsak mozgalmas volt. Az akkori kollégáim egy-egy bűnügy kapcsán simán nyomoztak és a rendőrségi folyosói pletykákkal színezték az írásaikat. Most, hogy működik a rendőrségi sajtó, el vagyunk kényeztetve, de tény, ha elkezdenénk a saját fejünk után menni, abból nagy baj lenne…
– Nekem az a vesszőparipám, hogy az információhiány bizonytalanságot szül. Nagyon sokat gyorsult az információáramlás, mindenkinek lépést kell tartania. Nem csak az újságíróknak, nekünk is, akik tájékoztatnak. Nem kell messzire menni: a nemrégiben történt magyarbánhegyesi apagyilkosságot követően hívtak a tevékenységi irányítási központból, hogy súlyos bűncselekmény történt. Ezzel egyidőben már volt olyan újságíró is, aki tudott a bűncselekményről, így útban a helyszínre kaptam a telefonhívásokat.
– Hogy fogtátok el ilyen gyorsan az embert?
– Nekem nem volt részem ebben, hiszen minden ilyen, illetve ehhez hasonló esetnél sajtóreferens kollégáimmal a saját feladatunkat, a sajtó tájékoztatását végezzük. De pont ez a kulcsa az egésznek: mindenki teszi, és most is tette a dolgát. A bűnügyesek, az őket segítő egyenruhások, kiemelten a jó hely és személyismerettel rendelkező, az adott településen, térségben dolgozó rendőrök és az elfogásra specializálódott egységünk tagjai is. Kiemelt szerepe van mindig és ebben az esetben is az volt, a tevékenység-irányítási központunknak. Ott futnak össze a szálak, és ott gyűlnek össze, onnan mennek tovább a megfelelő helyre az információk. Gyorsan, de rendkívül pontosan kell dolgozni. Nagyon fegyelmezettnek kell lenni, mert minden perc és minden szó számít.
– Egy jó éve lényegesen emberarcúbbak, közérthetőbbek a tudósításaitok.
– Lazítottunk a nyelvezeten, örülök, hogy feltűnt.
– Eredendően miért olyan kötött a rendőri nyelvezet?
– Az intézkedéseknek jogkövetkezményük van, így azt, ami történt, nagyon pontosan kell leírni minden olyan dokumentumban, ami az eljárás során készül. A jelentések, jegyzőkönyvek alapján az eljárások túlnyomó többségében felelősségrevonás történik, tehát a pontosság, a hitelesség alapkövetelmény. Nyilván ehhez a követelményhez társul egyfajta nyelvezet, és amikor a sajtó számára készítünk anyagokat, akkor úgy kell átfordítani a tartalmat, hogy közérhető legyen, ugyanakkor hiteles is maradjon.
– A rendőr is ember.
– Persze. Ezzel gondolom azt szeretted volna mondani, hogy hibázhat is. Igen, ugyanakkor akár egy kis tévedésnek, pontatlan fogalmazásnak is következménye lehet, ezért a rendészeti képzések során külön téma a jelentések, jegyzőkönyvek készítése. A mindennapi munkavégzés során is nagy gondot fordítanak erre a kollégáim, a hibák lehetőségét a minimálisra igyekeznek visszaszorítani.
Visszatérve a külső kommunikációnk nyelvezetére, mert ide kapcsolódik. A Facebook oldalunkon, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság Információs Portálon szinte teljesen elrugaszkodunk a rendőrségi hírektől. Szívügyem, hogy ne csak hatóságként, hanem emberek közösségeként is bemutassuk a rendőrséget, a rendőröket.
– És a sok-sok teendőd mellett majdnem kimaradt a gyermeked. Mit szólnál, ha azt mondaná, hogy rendőr szeretne leni?
– Az édesapja ügyvéd, nekem is jogász az egyik végzettségem. Peti többször is mondta már, hogy neki sok más tetszik, de az biztos, hogy jogász nem lesz! És épp egy hónapja azt mondta, hogy „Anya, én mégis csak ügyvéd szeretnék lenni”. Nagyon szereti a történelmet, a földrajzot. A rendőrségbe mondhatni belenőtt, látja, tudja, mit csinál anya, a kollégáim közül is többek munkáját ismeri, de azt még nem mondta, hogy rendőr szeretne lenni.
– Szeret szerepelni?
– Pár éve egy rajzpályázatra két társával készített egy alkotást. Az eredményhirdetésén a tévés kollégák interjút szerettek volna velük készíteni. Ő nem akart nyilatkozni, egy másik csapattag vitte a szót. A szereplés kérdése azóta ennyiben is maradt.
– Peti, mi akarsz lenni? Mondd már azt, hogy rendőr! – Tűzoltó! (2013. április 20., rendőrnap a Csabagyöngyénél) – Fotó: behir.hu/Such Tamás
