A természetbarát szemlélődők a Makói-úti kilátóból is könnyedén megfigyelhetik a zsombékban tartózkodó libacsapatot, amely nagy lilikekből és nyári ludakból áll. Mind a nyári ludak, mind a nagy lilikek fejlett szociális képességekkel rendelkeznek. Társas madarak, egyedül nem is érzik jól magukat, a családok (a szülőmadarak és fiókáik) szorosan összetartanak. A vonulás során ezekből a családokból verődnek össze a még nagyobb, több százas, vagy több ezres csapatok.
A vadludak jól megfigyelhető napi ritmust követnek. Az éjszakát a mocsár vizén töltik, ahol az éjszaka aktív, szőrmés ragadozóktól védve vannak. Napkelte tájékán, tollászkodást követően táplálkozni indulnak. Fő táplálékukat a környező gyepek növényzete jelenti, ide szállnak ki és általában intenzív legeléssel töltik a délelőttöt. Déltájban visszatérnek a vízre, isznak, fürdenek és tollászkodnak. Majd egy délutáni inaktív szakasz következik, vagy a vízen úszva, vagy közvetlen a vízpartra kihúzódva és elülve, nyakukat behúzva pihennek a madarak. Ezután újra felkeresik a táplálkozó-területeket, majd a napnyugta közeledtével egyre izgatottabbá váló csapatok visszarepülnek a biztonságot adó vízfelületre. Ezen napi cselekmények során több száz, vagy akár több ezer vadlúd is sokszor egyszerre, összehangoltan mozog. Amikor a csapatok felszállnak, minden madár ugyanabba az irányba indul, legelés közben is jól megfigyelhető, olykor szinte színpadias, ahogy a seregnyi madár azonos tempóban, azonos irányba lépegetve csipegeti a növényzetet.
Ezeket a libacsapatokat megfigyelve feltűnhet, hogy szinte folyamatosan hallatják hangjukat. A népes csapatok messzire hallatszó zsivajt csapnak a folytonos gágogásukkal, lilikelésükkel. Ez az átlagos szemlélődő számára hallható gágogás azonban nem csak „üres fecsegés”, hanem a ludak számára igen fontos, sokszor a túlélést jelentő kommunikáció. Neves etológus kutatók már korábban rájöttek, hogy a különböző jellegű libahangoknak más-más jelentése van, egészen bonyolult szótárat használnak vadludaink. Az általánosan hallható folyamatos gágogás a kapcsolattartó hangokból adódik, melyeket a lúdcsaládok tagjai egymásnak intéznek, a folyamatos verbális kapcsolattartás nyugtatja meg a madarakat. Ezáltal tudják, hogy a számukra biztonságot jelentő család tagjai a közelükben és épségben vannak. Ezen kapcsolattartó hangok közé vegyülnek az egyéb hangulatot kifejező hangjelek. Konrad Lorenz így írja le a továbbállás szándékát kifejező lúd kommunikációját:
„Ahogyan a libában érlelődni kezd a helyváltozás hangulata, úgy változik a kapcsolatlétesítő hang is, mégpedig oly módon, hogy a szótagszám csökken, a magas felhangok megszűnnek, és a gágogás hangosodik. A hatszótagos gágogás már megfelel amolyan lassú, de állandó előrehaladásnak, mintha az állatok a silány legelőn kettőt-hármat lépegetnének, hogy egyik fűszáltól a másikhoz jussanak. Az ötszótagúság határozott menethangulatot fejez ki, az állatok csak hébe-hóba csippentenek fel egy-egy fűszálat, fő gondjuk a haladás. A négy szótag már erős indítékot jelez a helyváltoztatásra, a liba ilyenkor csaknem mindig izgatottan nyújtogatja a nyakát. A három gágogás már gyors menetelést jelent, a nyak egészen kinyúlik, és kezd lábra kapni a repülés hangulata. A kétszótagos, mindig nagyon mélyen és hangosan csengő hangkapcsolat, a „gangang, gangang” félreérthetetlenül jelzi, hogy a liba a következő pillanatban felszáll.”
A vadludak riasztó hangját magunk is jól hallhatjuk, ha például a megfigyelt libacsapat fölött egy portyázó rétisas jelenik meg. Az egytagú, rövid, de igen éles vészjelzésre egy csapásra elnémul a libasereg és fürkészően emelkedik a magasba minden libafej. A madarakon úrrá lesz a felrepülés hangulata, igyekeznek olyan helyre kerülni, ahonnan szabad körkilátásuk nyílik, és könnyen felszállhatnak.
A naplemente előtti időszakban a táplálkozó területen tartózkodó vadlibákon jól megfigyelhető, hogy egyre nyugtalanabbá válnak, a sötétedés közeledtével érzik, hogy a biztonságos éjszakázó helyre kell távozniuk. A madarak szinte érzékelhetően átveszik egymástól az izgatottságot. Az indulási szándék hangjelzései egyre harsányabbak, gyakoribbak lesznek, a ludak hosszanti irányban billegtetni kezdik fejüket, szaporább járkálás kezdődik, mely gátolja a túlzott tömörülést a felszálláskor. Ekkor figyelhető meg az „igazodás” mozgásformája, igyekeznek egymással, de főképp családtagjaikkal párhuzamosan elhelyezkedni, ezzel biztosítva, hogy a felszállás pillanatában ne ütközzenek össze. A felszállás végső hangjelzésére aztán a nagyobb családok, vagy akár az egész csapat egyszerre kel szárnyra.
Forrás: Körös-Maros Nemzeti Park
