A nap sztorija – Ez történt 1968. szeptember 4-én, Békés megyében

A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1968. szeptember 4-én megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők, illetve a kor örömét, bánatát megélő kisemberek izgalmas világába. Ma egy, az első iskolai napról szóló hosszabb anyagra, egy, a pletykák kártékony hatását bemutató jegyzetre és három rövid történetre esett a választásunk. Mai lapszemlénket is kiegészítjük egy aznapi fotóval és természetesen a 2018-as kommentárok ezúttal sem maradhatnak el. Hasznos időtöltést kívánunk!

 

 

Első csengetés

“A KULICH GYULA LAKÓTELEP képe kedd reggelre teljesen megváltozott. A gyerekek nem játszanak, hanem kék köpenyben, táskájukat szorongatva mennek az iskola felé. A kapuban a sok “nagydiák” közt szinte elvesznek az édesanyjuk kezét szorongató elsősök.
Az első tanítási nap minden diák számára valami újnak, érdekesnek a kezdete. Annak a pici volt óvodásnak pedig, aki ma lépett be először a hatalmas és számára szinte „félelmetes” iskolába, egy teljesen új világot hozott szeptember másodika.

A békéscsabai 10-es számú iskola bejáratánál a szülők a végleges beosztást olvassák, hogy melyik apróság, melyik osztályba kerül. Az I. a. az iskola zenei tagozatú osztálya, ahová külön kis „felvételeivel” kerültek a gyerekek.

A békéscsabai 10. számú Általános Iskola udvara 1975-ből (forrás: FORTEPAN)

FÉL 8 UTÁN néhány perccel sok első osztályos áll már a folyóson, az utolsó szülői intelmeket hallgatva. Megérkezik a fehér blúzos, mosolygós tanító néni, s most már mindenki őt figyeli. Gyors névsorolvasást tart, vajon kik is lesznek 2 évig az ő „gyerekei”? Háromnegyed 8-kor megszólal a csengő, a gyerekek először riadtan, tágra nyílt szemmel néznek a hang irányába, de aztán pajkosan összenevetnek, s a tanító néni bevezeti őket az osztályba.
Mindenki gyorsan kiválaszt magának egy helyet és próbálgatja, milyen is lesz az: padban ülni? Közben a tanító néni tájékoztatja a szülőket néhány fontos dologról, majd megköszöni a kedves anyukák, apukák kíséretét. Ismét megszólal a csengő, de most már ismerősen cseng, s ezzel véglegesen elkezdődik az iskola. Még egy utolsó puszi, egy integetés, aztán a fiókból előkerül Kati baba, és… bemutatja a tanító nénit.

– Gyerekek, ez itt Juhász tanító néni, ö tanít benneteket 2 évig írni, olvasni, számolni…

Aztán a tanító néni arra is megkéri Kati babát, mutassa meg, hogyan kell bemutatkozni.

– Felállunk, és megmondjuk a nevünket, jó hangosan!

A BEMUTATKOZÁS nehéz percei közben az izgalom jeléül megállás nélkül harangoznak az apró lábak a pad alatt.
A fiókból még két bábu kerül elő, és ők is megkérik a kisfiúkat, kislányokat, hogy ezután nagyon jók legyenek.

– Van-e valakinek nagyon jó kis barátja vagy barátnője, akivel együtt szeretne ülni? – kérdezi a tanító néni, de jó szándékú tervéről le kell mondani, mert szinte valamennyi kéz a magasba lendül.

Az ültetés közben halk suttogás hallatszik mindenfelől. Varga Ildi büszkén mutogatja és magyarázza, hogy kell a táskáját ki-be- kapcsolgatni, új barátnője pedig gyönyörű tolltartójával büszkélkedik. Mire minden elsős elhelyezkedik új helyén, megszólal az óra végét jelző csengő. Most már csak a sorbaállást tanulják meg szépen kettesével, csendben az ajtó előtt, aztán vidáman és boldogan szaladnak ki a folyosóra.

– Jobb itt, mint az oviban?

 Jobb hát! Sokkal! – válaszolja Sipos Editke.

– Miért?

– Mert itt még úgyse tanulunk sokat, meg… meg sokkal jobb!

Kabódi Szilvi legfőbb érve: „Mert itt nem kell aludni, az oviban pedig mindig aludni kellett és ezt senki sem szerette!”

A GYEREKEK Juhász tanító néni köré gyűlnek és kérdésekkel halmozzák el. A kérdezősködésnek a csengőszó vet véget. Gyors sorakozás, s már szinte otthonosan lépik át az osztály küszöbét, s komoly arccal várják életük második tanítási óráját.”

Demény Tünde

 

Mai kommentár: Bájos történet az 50 évvel ezelőtti iskolakezdésről, a békéscsabai 10. számú iskolából, mely ma már nem fogad általános iskolás tanulókat. 1968-ban, az általános iskolákban nappali tagozaton 1 millió 250 000-en, a középiskolákban pedig 228 000 fiatal gyarapította ismereteit. Az új első osztályosok száma az általános iskolákban 126 000, a különböző típusú középiskolákban mintegy 67 000 fő volt. 2018-ban bár kisebb mértékben, de még mindig csökken a gyermekek száma. Tegnap, vagyis szeptember 3-án az általános iskolásokban 730 ezren, a középiskolákban pedig 180 ezren hallgatták az első becsengetést. 67 ezer elsős általános iskolás ült az iskolapadba, míg a középiskolákban megközelítőleg ugyanennyien, 66 800-an kezdték meg középfokú tanulmányaikat. A 2018-as tanévkezdéshez tartozik még az a hír, mely szerint hazánkban eddig soha nem kaptak annyi támogatást az iskolás gyerekeket nevelő családok, mint az idei tanév kezdetén. Ezen felül további segítség volt az, hogy  a szeptemberi családi pótlékot idén is korábban folyósították.

 

 

„Pletykálkodnak, huhognak…”

“Néhány hét alatt sláger lett Harangozó Teri fesztiválszáma, a „Pletykálkodnak, huhognak…”, így táncritmusba szedve, mosolyt kelt ez a rossz szokás, de a valóságban, sajnos sok ember életét keseríti meg, baráti kapcsolatokat, házasságokat rombol szét, sőt tragédiához is vezet.

Vasárnapi számunkban tudósítottunk a torokmetsző férj, Nagy József bűnperéről. Semmi sem mentheti a fiatalember szörnyű tettét, de kétségtelen, hogy a pletykának is szerepe volt abban, hogy gyilkos szándékkal felesége torkának szegezte a kést. A környezetében élők – sajnos még a családtagjai is – hónapokon át duruzsolták a fülébe, hogy a felesége megcsalja. Bizonyítékul mindössze annyit tudtak felhozni a fiatalasszony ellen, hogy beszélgetni látták a faluban olyan férfiakkal, akiket egyébként ő is és férje is jól ismert, mert iskolatársai voltak valaha vagy együtt dolgoztak az állami gazdaságban. A féltékenységre hajlamos, indulatos férj ily módon olyan feszült idegállapotba került, ami nem indokolja ugyan szörnyű tettét, de mindenképpen szerepet játszott annak elkövetésében.

 

Így terjed a pletyka (forrás: FORTEPAN/Szalay Zoltán)

 

Nemrégiben felkereste szerkesztőségünket egy olyan fiatal lány is, akinek az életét szintén a pletykálkodás keserítette meg. Csinos, vonzó jelenség és – véleményünk szerint nagyon helyesen – nem lát semmi kivetnivalót abban, hogy férfiakkal beszél, vitatkozik, szórakozik baráti alapon. Munkatársainak egy része azonban még mindig azt a maradi nézetet vallja, hogy egy lány csak határozott céllal – szerelem, házasság – időzhet férfiak társaságában. Hol ezzel, hol azzal „kötötték össze” és végül rásütötték a csapodárság bélyegét. Megpróbált elmenekülni a mérges nyelvek elől, de a pletyka új munkahelyére is elkísérte és ezért előítélettel fogadták. Érthető, hogy ilyen körülmények között ő is tartózkodóvá, érzékennyé vált, a jó szándékú közeledés mögött is rosszindulatot sejtett.

Jelenleg állás nélkül van a kitűnő szakmával rendelkező lány, idegnyugtatókat szed és mint keserűen mondta: fél az emberektől, nem mer új munkahelyet keresni.

Nehéz bebizonyítani neki, hogy igazságtalanul általánosít, nem általában az emberekkel van baja, hanem csak a megrögzött pletykálkodókkal És szerencsére azért mégiscsak a „huhogók” vannak kevesebben.

Miért van hát mégis akkora hatalmuk, hogy beleszóljanak mások sorsába? Azért, mert ha pletykálkodásra nem is, de a pletyka meghallgatására – különösen, ha pikáns, „izgi” – egy kicsit mindannyian hajlamosak vagyunk. A rágalmazáshoz nem elég egy ember. Kellenek olyanok is, akik kinyitják a fülüket előtte és talán nem is rosszindulatból, hanem szószátyárkodásból, felelőtlenül továbbítják. Szinte észrevétlenül fonódik így egyre vaskosabbra, szorosabbra a pletykalánc – valakinek a nyakán, aki nekünk talán sohasem ártott. S ha a végén már nem tud szabadulni a huroktól, csak kétségbeesett lépések árán, akkor kié a felelősség? Csak azé, aki elindította a rágalmat? Nem. Mindazoké, akik meghallgatták és anélkül, hogy meggyőződtek volna az igazságáról, továbbadták”

Békés Dezső

 

Mai kommentár: Szomorú történetek 1968-ból, arról, hogy a pletykának milyen ártalmas következményei lehetnek. Ezen a téren az eltelt 50 esztendőben rohamosan romlott a helyzet. Ma már egy egész iparág épül az emberek pletykák iránt érzett vonzalmára. Ez az iparág a bulvár. A média bulvárrésze a populáris, felszínes és egyszerűsített gondolati tartalmakat közvetítő, esetleg népszerűséghajhász termék, mely sajátos eszközeivel az azt közvetítő közeg fogyasztását, jelen esetben példányszámszámát, nézettségét, hallgatottságát, a klikkek számát hivatott növelni. Sajnos az igény 1968-ban és 2018-ban is megvan a pletykákra.

 

 

Mindenféléről

“Ha nem lenne annyira elcsépelt kifejezés a „falra hányt borsó’”, biztos ezt a címet választottam volna. Pár héttel ezelőtt papírra vetett firkálmányom a járdán száguldó biciklistákról osztatlan sikert aratott gyalog járó ismerőseim körében. Hogy a kerékpárosok mit szóltak hozzá, szintén tudom. Fütyülnek rám és mindenkire, aki „útjukban van”. Változatlanul lecsöngetnek, pimasz megjegyzéseket tesznek, egyszóval: élik világukat.

Csupán egyetlen egy utcarészen, nevezetesen a járásbíróságtól a Gyulai úti szakaszig nem suhannak, a vidám ifjak és vének a sima aszfaltjárdán. Nem nehéz kitalálni, miért, de a gyengébbek kedvéért mégis közlöm, ott van a rendőrség.

 

Az Árpád-fürdő épülete és az Élővíz-csatorna az 1970-es évekből (forrás: antikfoto.hu)

 

Mióta OKI kutyám is városi lakos lett, pótolandó a nagy örömteli réteken való hancúrozás — délutánonként sétálni megyünk. Oda, ahol már le lehet oldani a pórázt és ahol minden békalyukba be lehet szimatolni, hátha patkány bújik ki belőle? Letévedünk a Körös-partra, ő dolgozik, én nézegetem a tájat. Csaba egyik szép jellegzetessége a csatorna vize fölé boruló szomorúfűzfák. Ezek a fák már lassan kiöregednek, soknak tövét kimosta a víz és kidőlt. A város gondoskodott az utánpótlásról, az öreg fák mögött vagy három méter távolságban ifjú fácskák sorakoznak. Vagy írjam múlt időben, sorakoztak? Mert alig lehet 2-300 méterre egymástól találni megcsonkítatlant. Hol teljesen kirángatva, hol derékban kettétörve vagy legallyazva haldokolnak, száradnak el. Ki teszi ezt? Talán a kis „pecázó” gyerekeknek kell horgászbot, vagy ki tudja, ki szórakozik velük? Elfogni a tetteseket lehetetlen, de valami jó receptről gondoskodni kéne a fairtó kártevők ellen!

Olyan elcsépelt téma, hogy már hiába fekszik az utcán, nem érdemes lehajolni érte. Mindenki, aki hosszabb ideig beteg volt, tudja, mi az SZTK-szakrendelésen részt venni. Hiába ül be hétkor, amikor még van üres pad, ha nyolcra már sűrű tömeg veszi körül az ajtót, jó lábú „csak egy aláírásra váró”, nem szédülős, ájulás emberekből. Aki pedig olyan, üljön a padon estig is, mert még a papírját se tudja beadni, hiszen az asszisztensnőből is csak a könyörgő hangja „látszik ki”, már minthogy levegőt és helyet szeretne ő is. Nem lehetne sorszámosztogatással megoldani a dolgot, nemcsak az SZTK-ban, de a körzeti orvosoknál is?”

 

Mai kommentár: Három rövid történet az 50 évvel ezelőtti lap utolsó oldalán. A járdán száguldozó kerékpárosokról szóló írást mi is szemléztük, most viszont egy új információ is kiderül az anyagból, miszerint 1968-ban Békéscsabán a rendőrség az Árpád soron, valahol a Deák utca és a Gyulai út között működött. A második történetben az Élővíz-csatorna partján, facsemetéket kitörő vandálokról kapunk beszámolót. Ma, 2018-ban szerencsére arról számolhatunk be, hogy a csatorna partja átalakult, új arculatot kapott és újra a városlakók egyik közkedvelt társasági helyévé vált.

 

 

Egy fotó

Mai fotónk az 1968. szeptember 4-ei Békés Megyei Népújság címoldalán jelent meg Megkezdte működését Gyulán az új, korszerű üzemanyagtöltő állomás képaláírással.

 

 

 (A fényképek illusztrációk, nem biztos, hogy 1968-ban készültek, nem biztos, hogy Békés megyében, de jellemzőek a korra.)

Megosztás:

Címke: , , , ,