A nap sztorija – Ez történt 1968. augusztus 18-án, Békés megyében

A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1968. augusztus 18-án megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők és a kor örömét, bánatát megélő kisemberek izgalmas világába. Ma a Fáklya című folyóirat vezetőinek látogatása, a jaminai éjszakai életet bemutató, kiváló beszámoló és néhány anekdota kerül reflektorfénybe. Mai lapszemlénket is kiegészítjük egy aznapi fotóval és természetesen a 2018-as kommentárok most sem maradhatnak el. Hasznos időtöltést kívánunk!

 

Szovjet vendégek a megyében

A Fáklya egyik számának címlapja (forrás: retronom.hu)

Megyénkben járt a Fáklya című folyóirat (volt Szovjet Híradó) főszerkesztője. Alexej Korzin és a főszerkesztő helyettese, Nikolaj Jugov. Látogatást tettek a Hazafias Népfront, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság megyei elnökségeinél, valamint a Békés megyei Népújság szerkesztőségében. Megbeszélték, hogyan lehetne szélesíteni a Szovjetuniót érdekesen és színesen bemutató lap olvasótáborát, figyelembe véve az előfizetők részéről elhangzó kéréseket, javaslatokat. Megállapodtak, hogy a jövőben több képes híranyagot közölnek a megye magyar-szovjet vonatkozású eseményeiről is.

Alexej Korzin elvtárs bejelentette, hogy a Magyar Népköztársaság hármas jubileumi évfordulója tiszteletére lapterjesztési versenyt kezdeményeznek és több mint 40 magnetofonnal, rádióval, karórával és más értékes díjakkal jutái mázzák a legjobb eredményt elérteket. Megyénkben az MSZBT szervezi a terjesztést társadalmi segítséggel.

Mai kommentár: Korzin és Jugov elvtársak látogatása minden bizonnyal mély nyomot hagyott a Békés megyei emberel életében. Sajnálatos, hogy nem áll rendelkezésre adat arról, hogy a látogatás után mennyire sikerült szélesíteni a lap olvasótáborát, illetve, hogy kik nyerték meg a lapterjesztés roppant izgalmasnak tűnő versenyét, ezáltal lettek gazdagabbak kiváló minőségű szovjet magnetofonnal, rádióval, karórával és más értékes díjakkal.

 

Két szomszédvár Jaminában

Délután négy óra van. Még mindig kevés a vendég. A presszó ötletes polcrendszerén katonás rendben sorakoznak a különböző színű és formájú üvegek. Ha az ember nem tudná, hogy tulajdonképpen a békéscsabai téglagyár j kerítésén belül van ez a reprezentatív helyiség, akár a legelőkelőbb helyen is érezhetné magát, bár itt csak harmadosztályúak az árak.

Nem messze a bejárattól két 25 év körüli fiatalember támaszkodik az asztalra. Az egyik kockás inget visel, a másik bőrzakót. Törzsvendégek vagyunk – mosolyodnak el -, meló után beülünk ide beszélgetni, megiszunk néhány pohár sört… Aztán a kultúrotthonról beszélgetünk, meg a presszóról, a téglagyárról, az itteni fiatalokról, a szabad időről. Szóba kerül tehát minden olyan probléma, amely bárhol lehetne téma, j de itt, a megyeszékhely legnagyobb munkáskerületében különös hangsúlyt kapnak a szavak.

Potenciális vendégek (forrás: keleten.hu / Téglagyári arcok – Kiállítás a jaminai könyvtárban)

Itt, Jaminában (Jaminát mondanak és nem Erzsébethelyet!), nehezebb jól eltölteni egy estét, mint a városban. Hová mehet ittj az ember? A moziba, a Bameválhoz vagy ide, a téglagyárba. De innen már kezdenek elszokni. Ilyenkor nyáron legjobb hely a sörkert. Hogy mi van ott fizetésnapokon?! Jöjjön ki egyszer, de fényképezőgépet is hozzon! – A két fiatalember egymásra kacsint.

Az üzemi könyvtár a presszóval közös előrészből nyílik. Heti nyitvatartási ideje 15 óra, több mint kétezer kötete és 430 olvasója van. Ma egész nap mindössze néhányan tértek be ide, azok is jobbára beszélgetni. Kérdeztem, hogy hol vannak az újságok, folyóiratok. Egyet sem látni belőlük a könyvtárban, de máshol sem. – Pedig jár a művelődési otthonhoz az újság – véli valaki, és hamarjában majd tucatnyi heti- és napilapot sorol fel. – Akkor hol vannak mégis

Lassan estébe hajlik a délután. Megnyúlnak az árnyékok. A kémények rendíthetetlen nyugalommal pipálnak az üzem fölött, a gyári kapu kockaköves útján lépések koppannak; könnyű félcipők, tűsarkúak, nehéz bakancsok. Műszakváltás. Megélénkül a környék. A kerthelyiség színes nap- ernyős asztalait körülülik a kártyások, aprópénz csörren, pohár ürül. Csak itt kint szabad kártyázni, bent, a kultúrotthonban, nem. Ultit és kanasztát játszanak. A lapot szorongató kezek hatalmas robajjal csapódnak a bádogtetejű asztalokra.

A presszó előterének néhány széke hamar gazdára talál. – Miért nem mennek be? Ott kényelmesebb és hely is van bőven.

– Nem maradunk sokáig. Meg aztán… nem is vagyunk úgy öltözve.

Nem sokkal ezután beszéltem a művelődési otthon igazgatójával: „Ide csak tiszta, rendes ruhában jöhetnek be az emberek. Ez nem kocsma! Aki pedig részegeskedni akar, az ne jöjjön ide.”

Közben megszólal a zene, négytagú népi zenekar játszik az arasznyi dobogón.

Igen, a belépődíjakkal kicsit eltoltuk a dolgot – folytatta az igazgató. – De ez már a múlté… Amióta megnyílt a presszó, átneveltük a közönséget… Hogy hová járnak esténként a téglagyári fiatalok? Jönnek ide is.

A téglagyár előtt sorakozó kerékpárok nikkelezett fémalkatrészeit harmat homályosítja. Este van, 10 óra múlt. A kenyérgyár felől friss kenyér illata szállong. Az utcák néptelenek. Aludni készül Jamina.

A Barnevál kultúrtermének nyitott ajtóin, ablakain át vendégcsalogató zene száll az éjszakába. Romantikus színművekhez illő díszletek előtt gitár-zenekar játszik a színpadon, s a csővázas kerti székek, asztalok között fiatalok táncolnak. A lányok többsége szoknya helyett feszülő nadrágot visel.

Nem messze tőlem a már ismerős két fiatalember zöttyen le a székre, a kockás inges és a bőrzakós. Táncoltak. Melegük van. Asztaltársaim közelebb invitálják őket.

Mindig is volt valami versengés a téglagyár meg a Barnevál kultúrházai között. Most a Barnevál a favorit, ide jön mindenki. A téglások elvadították a fiatalokat a belépővel, meg különben is „elfinomkodták” a dolgot.

– Mi is szeretjük jól eltölteni az estét. De innen sokkal messzebb van a város, mint gondolnák. És fél 11 után nincs busz.

Ebben maradtunk. Hallgattuk a zenét, néztük a táncolókat. Közülünk a legöregebb, az öntőműhely egyik, már harminc felé járó munkása, hatalmas tenyerét suhogtatva, elmesélte aznapi programját. Hajnalban kelt, kettőig dolgozott. Délután a téglagyári sportpálya építésénél segített – persze társadalmi munkában -, utána focizott egyet a többiekkel, este pedig eljött ide, a Barneválhoz. (Csak üldögélek. Nem táncolok én, adna is nekem az asszony!) De most a haverok is itt vannak.
Brackó István

Mai kommentár: Már-már irodalmi igényességgel megírt beszámoló, kisebb szociográfiai tanulmány került a lapba, a jaminai éjszakai életről. Brackó István írása 2018-ban is érdekes olvasmány, hogy a két nagy gyár kultúrintézménye miként próbálta magához édesgetni a munkásosztály tagjait. A buszjáratok problémája még évtizedek múltán is problémát okozott a városban szórakozni kívánó erzsébethelyi ifjúságnak. Viszont kár, hogy az nem derül ki az anyagból, hogy a kenyérgyári munkások hova is jártak szórakozni, bár lehet, hogy nekik ilyesmire nem volt idejük.

 

Anekdoták

A páciens megkérdezi orvostól:
– Annyi orvosi könyv van forgalomban, mi szükség van hát orvosokra?
– Azért, hogy a beteg meg ne haljon valamilyen sajtóhiba következtében.

Rászabták (forrás: RORTEPAN/Sütő András örökösei – Új Élet szerkesztőség – 1967)

Megrendelő: Öltönyt szeretnék varratni, de sürgősen szükségem lenne rá.

Szabó: Egy hónap múlva kész lesz.

Megrendelő: Egy hónap múlva! Hiszen az isten egy hét alatt az egész világot megteremtette!

Szabó: Nos, és tetszik önnek?

Színházi bemutató előtt.

– Hallotta, hogy a rendező 500 statisztát kért?
– Korhű kosztümben?
– Nem közönséges öltönyben. Megtölteni a nézőteret.

  • Maria Petrovna! – kiabál át mérgesen a szomszéd a háziasszonynak. – Három fiacskája megint felmászott az almafámra.
    Szentséges ég! – kiált rémülten a háziasszony. – Hol lehet a negyedik?

    – Hallo, John! Miért nem jött dolgozni? Talán influenzás?
    – Ellenkezőleg. Én vagyok az egyetlen, aki még nem betegedtem meg, és nem akarom, hogy megfertőzzenek.

    Marcel Marceau, a neves pantomimszínész előadása után az egyik néző így szólt a szomszédjához: „Képzelje csak el, milyen csodálatos lenne, ha a művész beszélni is tudna.”

*

Két barátnő beszélget.
– Mit tartasz a legnagyobb hibádnak?
– A hiúságot, órákig ülök a tükör előtt, bámulom, hogy milyen szép vagyok.
– Ez nem hiúság, hanem fantázia.

Mai kommentár: Ahogy a rövidhírek vagy az apróhirdetések úgy a viccek is kiváló lenyomatai egy-egy kornak. A szemlézett anekdoták közül több ma is megállná a helyét. Az viszont másfajta mosolyt csal az arcunkra, hogy a munkakerülő embert természetesen John-nak hívják, illetve, hogy a poénokban is kellett szerepelnie egy orosz névnek. Bizonyára azért, hogy még inkább megkedveltessék a Békés megyei emberekkel a baráti-testvéri országot és annak lakóit. A törekvés eredménye közismert.

 

Egy fotó

Mai fotónk az 1968. augusztus 18-ai Békés Megyei Népújság címlapján jelent meg Ünnepi készülődés az Ifjúsági Parkban címmel.

Tartozott hozzá egy képaláírás is: Társadalmi munkával épült a szeghalmi Ifjúsági Park. Augusztus 20-ra elkészül a fedett tánc tér is, s ezen rophatják majd az újtelepi fiatalok.

 

 (A fényképek illusztrációk, nem biztos, hogy 1968-ban készültek, nem biztos, hogy Békés megyében, de jellemzőek a korra.)

Megosztás:

Címke: , , ,