Erdélyi Ildikó klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikus nem mindennapi kutatási területe az irodalompszichológia. Ezúttal Moliére Tartuffe-járól adott információt a saját szemüvegén keresztül. Több fogalmat feszeget, mint például a valódi én elrejtettségét és a manipulációt.
A manipulációnak sokan sokféleképpen áldozatul esnek. Tartuffe képmutatása, átejtési képessége korokon, társadalmakon átívelő. Van az emberben egy eredendő vakhit, amely a nyilvánvalóról sem látja be, hogy álságos. Még a katasztrófa pillanatában sem ismeri fel súlyos tévedését. Ilyen a Tartuffe drámában szereplő Orgon is, a családfő, aki szerettei jövőjét is kockáztatja hiszékenysége miatt, és vele szemben áll a mindenre elszánt, tehetséges manipulátor, Tartuffe. Arról, hogy egy szakember miként ismeri fel az adott személy viselkedésében az álságosságot Erdélyi Ildikó így fogalmazott egy interjújában.
- Igencsak mást mutatunk magunkból, mint amit igazinak, valósnak érzünk, ha átgondoljuk, mit is teszünk. A képmutatás a viselkedés és a szavak szintjén is kifejeződik, többnyire egyszerre. A klinikus pszichológus számára olykor feltűnik, hogy egy-egy páciens mintha álarcot hordana, eltitkol magáról valami fontosat. Olykor megértjük azt is, hogy talán tudattalanul rejteget valamit, ezért is szenved miatta. Egy „álarcot” viselő férfipáciens például úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, képmutató módon állította, hogy a családi háttere átlátható, jó szülőkkel nevelkedett – igaz, a testvére holtan született, de erről otthon nem szabad beszélni - fogalmazott a klinikai szakpszichológus.
Továbbá tudni kell, hogy a családi titok elszigetel és képmutatásra kényszeríti az adott személyt. A pszichológus az álarc mögött kutatja a páciens igazi arcát, és keresi a képmutatás okait, amelynek gyökerei a gyerekkorához, esetleg a származásához kötődnek. Önmagát veszélyeztető viselkedés a képmutatás, mert „ráragadhat” a személyre, aki esetleg elveszíti énazonosságát, ugyanis a kép és a mögötte rejlő saját arc ellentétben áll.
A kommunikációt figyelve, a beszédét követve a szakember rájöhet, hogy a szavaival normát prédikál, majd áthágja ezt a maga által támogatott álláspontot, s ennek nyomán disszonanciát él át, olyan belső feszültséget, amely két egymásnak ellentmondó tudattartalom ütközésének a következménye. Ezt a jelenséget kognitív disszonanciának nevezzük. A képmutatás zavarba ejtő jelenség a kettőssége miatt, mert gyakran nem tudjuk, melyik a valódi arc, és melyik a maszk, emiatt nehéz megítélni. Ma is eszköze a hódításnak, sokan is élnek vele. A képmutatás a társadalomban a kompromisszumra éhesek „fegyvere” lehet, például a kisebbségeké, amikor igyekeznek megfelelni a többségnek úgy, hogy viselkedésformát, sőt, véleményt is változtatnak. Ahogy a vezérek is teszik, hogy oldják a disszonancia keltette feszültséget. A képmutatás minden társadalomban utat talál, idomul hozzá és szolgálja.
Mindent összevetve a képmutatás nem túl pozitív, ám mielőtt elítélnénk azt, aki nem valódi énjét mutatja a külvilágnak, érdemes megvizsgálni mi állhat annak hátterében.
Irodalompszichológiai szempontból Tartuffe és Moliére személye is sokkal rétegesebb, bonyolultabb int azt elsőre gondolnánk.
Tartuffe maga a képmutatás megszemélyesítője. A színdarabban egy asszony rántja le a leplet róla, ekkor jelenik meg a „kép” alatt az igazi arc. Természetesen egy komédiában minden el van túlozva. Nevetség tárgyává teszi a szerző a figurát, aki hazug módon alázatosnak és kiszolgáltatottnak mutatja magát, hogy vagyont és szerelmet szerezzen. Tudnivaló, hogy a szerző XIV. Lajos, a Napkirály kegyence volt. Első gyermekének keresztapja is a király, neki köszönhető, hogy társulatából királyi színház lett. Az uralkodó figyelmét művei előadásával tudta ébren tartani. A király élvezte a színházat, dicsérte Molière műveit, aki pedig itta királya szavait. XIV. Lajos azonban hűtlen lett a színházhoz, amikor beleszeretett Madame de Maintenon-ba, az új kapcsolat ugyanis teljesen lefoglalta. Molière kegyvesztetté vált, vagy legalábbis annak érezte magát, nem jutott rá elég királyi figyelem, és ez bizony kedvét szegte. Erdélyi Ildikó azt is hozzátette, hogy magát az író Moliéret narcisztikusnak gondolja, amibe beleférhet a képmutatás is, sőt meg is kívánja azt.
- A magukat különlegesnek, nagyszerűnek átélő és mutató emberek képmutatók is, félnek, hogy ha leesik róluk az álca, pucéran maradnak. Végül is, mondhatjuk, hogy mindnyájunkban van belőle. E nélkül a viselkedésforma, illetve készség nélkül nem lennénk életképesek, és nem tudnánk játszani sem. Ne feledjük, a játék igazi terepe a „mintha”-valóság – „olyan leszek, mintha én lennék a királylány”, gondoljuk, amikor szerepjátékba kezdünk - hangsúlyozta a klinikai szakpszichológus.
Ha nyitott szemmel járunk, és több oldalról megvizsgáljuk a másik ember helyzetét, akit a mi rendszerünkben képmutatónak ítélünk meg, érdemes "átállni" az ő oldalára és megvizsgálni, hogy lehet azért képmutató, mert a családjában szégyell valamit, ami megtörtént, amiről ő pont nem tehet. A megértés erősebb lehet a képmutatásnál, mert nem veszünk el a képmutatás okozta haragban, ami más lelki utakat nyitna meg előttünk, de tény, hogy a képmutatás és a manipuláció nem pozitív lelki "arculat".
