A gyulai Romantika Panzió és Játékszalonban találkozunk. Még be sem lépek az épületbe, már az utcán jól hallatszódik, hogy bent ezerrel szól a zene és egy férfi énekel. Később megtudom, ő a hollandiai dr. Louis van Balen, a helyiség tulajdonosa és Viki producere. Louis már vagy 25 éve Gyulán él.
Miután a számnak vége, mindhárman leülünk egy asztalhoz. Louis elöljáróban elmeséli, gyerekkorában zenész szeretett volna lenni, de az apjától kapott egy akkora pofont, amitől a jogi diplomáig meg sem állt. Majd Vikivel beszélgetek.
– Már az oviban kiderült, hogy szép hangod van?
– Igazából nem… Noha az általánosban énekkaros voltam, de csak a gimnáziumban vette észre az énektanárom, hogy érdemes lenne szólóban is kipróbálnom magam.
– Hallott benne valami pluszt? Mert a beszédhangod úgymond egy kicsit fátyolos; mintha be lennél rekedve.
– Nem, nem. Pont, amikor beteg vagyok, akkor lágyul el. Mindig azt mondom, hogy egy kicsit olyan viszkis hangom van.
– Könnyen ment a szóló?
– Nehezen. Először olyan érzésem volt, mintha meztelenül kellene kiállnom az emberek elé. Majd a sulival sok helyen felléptünk, az érettségit követően azonban sokáig nem énekeltem. Végül is az elmúlt nyárig nem történ semmi ördöngös dolog velem…
És akkor egy szomorú hétfői este – egészen pontosan július 25-én – eljöttünk ide a barátnőimmel és kiültünk a teraszra. Louis-ék épp kint muzsikáltak. Először csak zenét kértem tőlük. Majd addig fűztek a csajok, hogy „Na, énekelj már valamit! Na, énekelj már valamit!”, hogy odamentem Louis-hoz. Csak annyit mondtam neki, hogy „Tudok egy dalt”.
– Melyik volt az?
– Egy Back to Black szám. Azt követően vagy még egy tucatot elénekeltünk. Majd odahívott az asztalához, és azt mondta, hogy komolyabban kellene foglalkoznom az énekléssel. Illetve szívesen támogat, képez. Először el sem hittem. Olyan mesébe illő volt.
– Konkrétan mit mondott?
– Hall bennem valamit, amit egy bizonyos idő után ki tudna hozni. A következő napom ugyanúgy indult, mint általában: reggel felkeltem, elmentem dolgozni.
– Számcsere?
– Persze. Másnap küldött is egy üzenetet. Akkor már éreztem, csakugyan komolyan gondolja, hogy szívesen foglalkozna velem. Talán az volt a szerencsém, hogy azt a hangot kereste a magyar zenei palettám, ami nincs. Az volt a terve, hogy Bereczki Zolival kellene egy duettet énekelnem. Hamarosan írt egy dalt zongorán – ez hangzott el a SzerencseSzombat betéteként – amit gyorsan meg is tanultam. Majd elküldte Zolinak a demót, és szerencsére neki is tetszett.
– Jófej volt Zoli?
– Nagyon aranyos, vicces, laza srác. Bár eleinte egy kicsit féltem tőle.
– Azért milyen klassz. Alig fél év alatt benne voltál a tévében.
– Azzal szoktam bolondozni, hogy mások a falunapokon kezdik. Én meg azt kérdem: „Hol a falunapom? Hol a falunapom?”. Tényleg felfoghatatlan, hogy mekkorát ugrottam, és nagyon sok munka van mögötte, de nem panaszkodom, mert ennél csak rosszabb lehet.
– Mit szóltak otthon?
– Anyukám mindig is azt mondta, hogy kövessem ezt a pályát, mert szerinte tehetséges vagyok. De hát az anyukák mindig elfogultak. Miközben nagyon sok időbe tellett, míg elfogadtam a saját hangomat. És ami másoknak tetszik, az pont nekem nem.
– Ilyenek a fényképek is: mindenkinek tetszik, csak épp a modellnek nem.
– Igen. És Louis-nak köszönhetem, hogy rengeteget gyakorlunk és mindig visszahallgatjuk. Azt mondja, hogy „Akkor jó egy dal, amikor libabőrös lesz tőle a karod”. Ezt olykor már én is érzem. Amúgy nagyon nehéz, amikor az ember olyan előadókat hall, akikre jobban szeretne hasonlítani, mint saját magára.
