Vitán felül áll, hogy James Bond filmes ikon. A szmoking, a vodka-martini (felrázva, nem keverve), a vagány egysorosok mind olyan toposzok, amelyek az elmúlt több mint félszáz(!) év alatt elválaszthatatlanokká váltak őfelsége legjobb ügynökétől – függetlenül az adott kortól, amelyben az egyes filmek születtek. Mégis, Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton és Pierce Brosnan után 2006-ban új Bond lépett a színre. Nemcsak új színész – Daniel Craig személyében –, de egy valóban új, a korábbinál vadabb, erőszakosabb karaktert láthattunk, aki a Casino Royale című filmben még meglehetősen messze volt attól az ügynöktől, akit előtte évtizedeken át láthattunk a vásznon. Miért indulok a kályhától? Nos azért, mert ahogy a bevezetőben is írtam, a 25. Bond-kaland egyúttal Craig hattyúdala is volt, mely egy jól körülhatárolható éra lezárását is jelentette.
Nem úgy van most, mint volt régen
Craig a 2006-os első Bond-filmjével valósággal berobbant a filmes köztudatba. A (gondolom) nem kifejezetten sármos, baltaarcú izomkolosszus a maga darabosságával valóban elütött az addig ismert, kifinomult ügynök képétől. Craig egy valódi gyilkológépet játszott, aki – mint kiderült – a királyi kaszinóban zajló kalanddal éppen a friss 00-ás státuszát ünnepelte, a dupla nullás előtag ugyanis a licence to kill, vagyis az engedély a gyilkolásra. Ez volt tehát a kiindulópont ahonnan hosszú út vezetett a 2021-es búcsúig. A Craig-éra egyik legfontosabb sajátosságát éppen ez az út adta: Craig 5 filmje összefüggő történetet mesélt el, ez pedig merőben új megközelítést jelentett a karakter hosszú filmes pályafutásában.
A Casino Royale, A Quantum csendje, a Skyfall, a Spectre és a legújabb kaland Bond parancsnok pszichéjében tett utazás. Nem szeretném nagyon lelkizősre fogni, de tény, hogy a filmkészítők soha ennyire nem foglalkoztak még a 007-es karakterének mélységeivel. Bond persze talán elsősorban akcióhős, aki a jég hátán is megél és mindenhol feltalálja magát, de az új évezred beköszöntével új igények jelentkeztek a filmesek és a nézők részéről en bloc: mégis hogyan válik egy karakter olyanná, amilyennek megismerhettük? Bár a Craig-éra rendezői és írói mind foglalkoztak ezzel a kérdéssel, a legmélyebbre mégis Sam Mendes, a Skyfall és a Spectre jegyzője, valamint Cary Joji Fukunaga, a Nincs idő meghalni direktora ásott.
Mendes első rendezése egyébként megosztó lett, bár nagy sikerként könyvelték el világszerte. Rá is fért a szériára a 2007-2008-as nagy forgatókönyvírói sztrájk poklában született, hányattatott sorsú (bár szvsz egyáltalán nem rossz) epizód, A Quantum csendje szerény fogadtatása után. Mendes “nagy” találmánya Bond pszichéjének felfedezése, valamint az MI6 és az akkori M (Judi Dench) múltjának és bűneinek sejtetése, megmutatása volt a zseniális Javier Bardem közreműködésével. Craig filmjei tulajdonképpen itt kezdtek el sokkal szorosabban összefüggni, azt is mondhatjuk, hogy a Skyfall, a Spectre és a Nincs idő meghalni trilógiaként is megállja a helyét az öt filmen belül.
Ez a három film a sztori szoros kapcsolódásán túl tematikájában is összefügött, hiszen egyaránt foglalkozott az öregedéssel, a személyes felelősséggel, a haza szolgálatával és természetesen a múlt feldolgozásával. A 2000-es, 2010-es évek Bondja akcióhősből drámai hőssé avanzsált, aki mer tépelődni, miközben nem pipogya és elmereng, de sosem teszetosza.
Proust beájulna
A 2015-ös Specre idején még épphogy csak feltűnt, a Nincs idő meghalni kapcsán azonban teljesen meggyőződtem arról, hogy az írók érdekes irodalomtörténeti játékra invitálták az erre fogékony nézőket. A Spectre, vagyis a magyarul a Fantom Ernst Stavro Blofeld (Christoph Waltz) nemzetközi szupertitkos bűnszervezeteként nem volt ismeretlen a Bond-rajongók számára, hiszen a 007-es korábban sokszor akasztotta össze a bajszát a szindikátus tagjaival. Hogy a Skyfall után mennyire következett egyenesen ennek a klasszikus ellenfélnek a megidézése, nem tudom, abban viszont már 2015-ben is biztos voltam, hogy a Spectre sokkal inkább volt ötvenedik évfordulós Bond-mozi, mint a merész Skyfall, a jellegzetes toposzok megidézésében legalábbis.
A Spectre-ben tűnt fel Madeleine Swann (Léa Seydoux), akinek a neve önmagában is elemzésért kíván. Marcel Proust francia író híres-hírhedt regényfolyama, a sokak által hivatkozott, de kevesek által olvasott Az eltűnt idő nyomában létezése vélhetően nagy szerepet játszott abban, hogy Swann kisasszony képében Bond tulajdonképpen magával a múló idővel találkozzék. Az eltűnt idő nyomában főhőse előtt ugyanis egy madeleine süteménybe harapva rémlik fel a nagyszerű múlt, a folyam első kötetének címe pedig – főhőse után – Swann. Ennyit az irodalmi easter eggről, amely azonban a Nincs idő meghalni kapcsán sokkal erőteljesebb szimbólumként vonult végig a filmen.
A 25. epizód egyébként meglehetősen erősen, már-már horrorisztikusan indít: a gyermek Madeleine Swannra és édesanyjára egy maszkos terrorista, bizonyos Lucifer Safin (Rami Malek) támad rá. Swann édesapja, a Spectre-tag Mr. White gyilkolta meg annak idején Safin családját, a túlélő pedig bosszút esküdött. Safin végül megkíméli a kis Madeleine életét, a film pedig ugrik egy nagyot időben és térben Olaszországba, ahol az előző film végén a naplementébe autózó Bond és Swann tölti épp a nyaralását.
A nyugalom persze nem tart sokáig, egy, a Spectre által végrehajtott robbantás és egy intenzív üldözési szekvencia után a 007-es vonatra pakolja az árulónak tartott Madeleine-t. Innen érkezünk meg újabb öt évet ugorva a jelenbe, ahol egy titokzatos szervezet kezdi el sorra meggyilkolni a Spectre tagjait, a már nem MI6-es Bondot pedig a CIA-s Felix Leiter (Jeffrey Wright) hívja vissza az eke szarvától a munkába.
Ördög a részletekben
Magát a sztorit nem fogom plot szinten teljesen kifejteni, néhány pontot azonban kiragadnék. Az egyik ilyen a főgonosz, Lucifer Safin személye. Rami Malek amennyire izgalmas választásnak tűnt elsőre, annyira lapos és érdektelen antagonista lett végül a filmben. Személyét ugyani körüllengi egyfajta misztikum, de közel sem annyira érdekes, mint akár Le Chiffre (Mads Mikkelsen) vagy Blofeld, nem is beszélve Silváról. Azt továbbra sem értem, hogy magyar nyelven miért kell az oroszoknak ilyen nyomorult akcentust adni, de úgy tűnik, a szinkronrendezők nem tudnak elszakadni ettől a hagyománytól. (“Mjindégy, jez már csák íty mjárád! – mondaná az összes orosz filmes karakter ever.)
Ha úgy vesszük, akár érthető is, hogy nem akartak túlságosan erős jelenléttel bíró főgonoszt Craig utolsó filmjébe, elvégre mégiscsak itt köszön le, ne vegyék már el tőle a dicsőséget! Ebből a szempontból egyébként akárki lehetett volna az aktuális kavarógép: a Nincs idő meghalni sokkal inkább a “mit csinál?”, mintsem a “kicsoda?” és a “miért csinálja?” kérdesket vetette fel. Safin ugyanis egy szigorúan titkos MI6-es projektet tulajdonít el. A Héraklész-program lényege, hogy DNS-alapú, nanobotos fertőzéssel takarítanák el a világuralomra törő főgonoszokat az útból, de mint minden tisztességes kémfilmben, úgy most is rossz kezekbe kerül a technológia.
A bevezetőben említett személyesség valóban minden korábbinál erőteljesebben van jelen. Bár a Héraklész-projekttel valóban rettenetes dolgokat lehet művelni, Safin pedig magát a Föld bolygót tekinti homokozójának, mégsem érezzük azt, hogy itt most Bondnak globalice kellene kitessékelni a kakit a palacsintából. Mármint, persze, ki kell, de nem ezen van a hangsúly, hanem a 007-esen és az eltűnt időn. “Miénk a világ összes ideje” – hangzik el a filmben kétszer is Bond szájából, mindkétszer Madeline-nek címezve. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Cary Fukunaga rendező is szereti a keretes szerkezetet: éppenséggel pont a film elején és a legvégén kerül elő ez a mondat; hanem azt is, hogy James Bond fölött akkor sem jár el az idő, ha esetleg ő maga elhalálozik.
A film persze szépen rájátszik a címére, de a film végi főhős-főgonosz párbeszédben is előjön: mindenkinek az a célja, hogy valamilyen módon tovább éljen. Safin ezt a saját maga teremtette rémuralommal kívánja elérni, Bond pedig, bár ezt csak a legvégén tudja meg, a gyermekén keresztül. Igen, ez a legnagyobb spoiler a mozival kapcsolatban: James Bond apa lett. A legfurcsább az egészben az, hogy ezt a film nagyon szépen, a megfelelő érzelmi skálán kezeli. Meglepő, de egyáltalán nem karakteridegen húzás volt ez, amely nemcsak azért volt szép, mert James Bond a film végén meghalt (a második nagy spoiler), hanem azért is, mert itt értünk a végére annak a karakterfejlődésnek, amelyet a Craig-érában öt filmen keresztül láthattunk. Valóban szép lezárás volt!
Kár érte, kiváló ügynök volt
A Nincs idő meghalni a maga 163 percével egyébiránt meglehetősen hosszú mozira sikeredett, bár én speciel nem éreztem annak. Problémám akadt azonban jó néhány dologgal. Ha Safin súlytalan volt, akkor mind a kubai akciónál feltűnő Paloma ügynök (Ana de Armas), mind az új 007-es (Lashana Lynch) habkönnyen tűnik el az éterben. Totálisan érdektelenek voltak, bár mindkét színésznő sokkal többre képes, mint amit ebben a filmben láthattunk tőlük. Lynch esetében annyit érdemes megjegyezni, hogy az egész “fekete nő lesz az új Bond” úgy hülyeség, ahogy van. A filmben egyébként sem kerítenek nagy feneket annak, hogy a kódnév az évek alatt gazdát cserélt, de poénforrásnak azért nem volt rossz. És ha már poén: érződik, hogy Neal Purvis, Robert Wade és Cary Joji Fukunaga mellett a Fleabagért felelős Phoebe Waller-Bridge is hozzátette a magáét a forgatókönyvhöz.
A színészi munkára egyébiránt nem panaszkodhatunk. A gúvadt szemű, erőtlen Maleken és a két hölgyön kívül azért mindenki hozzátette a maga profizmusát, Craiggel az élen. Léa Seydoux szépen alakította a titkoktól terhelt fiatal pszichiátert, M (Ralph Fiennes) és Q (Ben Whishaw) pedig szintén megkapták a maguk megfelelő jeleneteit. Kiemelném a Leitert alakító Jeffrey Wrightot is, aki tulajdonképpen Bond egyetlen igazi barátjaként szintén sokat hozzátett a film érzelmi mélységeihez.
A Nincs idő meghalni képileg és technikailag gyönyörű, Hans Zimmer jellegzetes megoldásai pedig tökéletesen festik alá Fukunaga vízióját. Mert végső soron ez mégiscsak az ő víziója, aki egyébként az első amerikai rendező a franchise történetében. S ha már franchise: biztosak lehetünk benne, hogy a Bond-széria folytatódik. A jogokat birtokló Barbara Broccoli és Michael G. Wilson producerek azt már elárulták, hogy a 007-esnek van jövője, de hogy a szmokingot ki ölti magára, majd csak 2022-ben derülhet ki, hiszen most a bemutató körüli időszak szigorúan Daniel Craigé. És valóban, a Nincs idő meghalni egészen Craigé! Ez a film nem a kütyükről, nem a kocsikról, nem a Bond-lányokról és nem az elképesztő akciókról szól, hanem őfelsége legjobb ügynökéről, akiről most végérvényesen kiderült, hogy a megnyerő és magabiztos külső alatt ott dobog az érző szív.
