– Hogyan indult a pályafutása? Mindig is fizioterapeuta akart lenni?
– Az eredeti szakmám nyomdász, egy súlyos megfázás indított el a masszőr szakmámban, ami eléggé furcsa. Autodidakta módon elkezdtem a talpamat masszírozni, amiből elég gyors javulás lett. Ez adta az ötletet arra, hogy megnézzem ezt az irányt, így elvégeztem egy gyógymasszőr tanfolyamot. Egy időre abbahagytam a dolgot, pedig a kórházban kaphattam volna állást, azonban egyre sikeresebb lettem nyomdászként.
– Hogyan következett be az irányváltás?
– A nagyobb fiam, Dani a Szokolay Focisuliban kezdett el futballozni. Ekkor Szokolay Sándor és Fodor Sándor megkeresett azzal, hogy kellene nekik egy masszőr. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy tégellyel kimentem a pályára és átmasszíroztam a gyerekeket. Fodor Sanyi akkor azt mondta, hogy kell egy olyan masszőr, aki végig ott van a csapattal, mivel az volt a cél, hogy az együttes feljusson az NB I-be. Két éven keresztül, kemény munka árán több tanfolyamot elvégeztem. Ekkor az irány áttevődött a nyomdászatról a masszőri és a gyógymasszőri szakmák felé.
– Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Nagyon élveztem a munkát, nagyon jó volt a gyerekekkel együtt dolgozni. Hallgattak és figyeltek rám. Olyan emberek álltak mellettem, akikkel nagyon régóta ismertük egymást, éppen ezért olyan erőt és instrukciókat adtak, amikkel ebbe az irányba elindulhattam. A siker megjött, hiszen a csapat három év után feljutott az első osztályba, ahol szép éveket töltöttünk el. Sorban voltak edzőváltások, de megmaradtam az utánpótlás berkein belül. Irgalmatlan munkát fektettem abba, hogy különböző tanfolyamok segítségével tovább képezzem magam.
– Egy nehéz időszak sem tántorította el…
– 2011-ben volt egy súlyos betegségem. Úgy szoktam mondani, hogy a jó Isten meghagyott, mert még dolgom van. Nagyon sokan kerestek akkor, hogy gyógyuljak meg és térjek vissza. Egy pár hónap után sikerült visszatérnem az egyesülethez. Mindvégig maximálisan megkaptam a bizalmat az Előrétől, ami a mai napig megvan. Nagyon büszke vagyok erre, mint ahogyan arra is, hogy szeretnek a gyerekek. Örülnek, amikor meglátnak a pályán, mindig mondják, hogy itt a Jani bácsi.
– Később a csabai kézilabdázó lányok mellett is megjelent. Oda hogyan vezetett az útja?
– Klembucz Ferenc halálával a Békéscsabai Előre NKSE elvesztette a masszőrét. Segítségre volt szükségük. Végül a besegítésből az lett, hogy a két klubnál egyszerre kezdtem dolgozni.
– Majd jött egy harmadik klub.
– A Békéscsabai Röplabda SE elnöke, Baran Ádám is megkeresett, hogy valakinek kézbe kellene venni a dolgok ezen részén. Látta, hogy nagyon sok segítséget kapva tovább fejlesztettem a tudásomat a tanfolyamok és az eszközök segítségével. Önerőből, saját magam próbáltam ezt fejleszteni, ma pedig ott tartok, hogy nagyon sokan megkeresnek.
– Nagyon sok sportolónak segített és segít mind a mai napig. A klubokon kívül is keresik?
– Nagyon sok sportoló keres a labdarúgókon, a röplabdázókon és a kézilabdázókon kívül is. Legutóbb az egyik sportoló lány épült fel a kezeim alatt, ami olyan jól sikerült, hogy megnyerte a helyi futóbajnokságot. Gyakorlatilag bárki megkereshet. A legjobb dolog mindig az, amikor a gyereket elhozzák hozzám és a szülő megkérdezi, hogy nem néznél meg engem is?
– Mentálisan is tud segíteni a sportolóknak?
– Nagyon sokan megkeresnek a problémájukkal, de nem feltétlenül maga a sérülés a gond. Sokat segít a beszélgetés. Büszke vagyok arra, hogy sokan ennek köszönhetően kezdtek el tanulni vagy jobban odafigyelni az iskolában. Szoktam olyan leveleket kapni, amiben azt írják: nagyon jó, hogy Jani bácsi akkor azt mondta, hogy tanuljak egy kicsit, mert ma ennek hatására elvégeztem a főiskolát. Azt gondolom, ennél nagyobb büszkeség nincsen. A másik az, amikor az ország másik végén találkozok egy volt sportolómmal és megköszöni, hogy segítettem. Ezt nem lehet pénzben mérni, a legjobb, amikor azt mondják, köszönöm.
– A sok tapasztalatból adódóan lát-e különbséget a sportolók között?
– A sportolók között nem feltétlenül kell különbséget tenni, mert a sérülés az mindig sérülés. Az aktív sérülés ellátása a legfontosabb. A legdrágább játékos a sérült játékos. Ha az első öt percben tudunk segíteni, akkor az a sportoló sokkal hamarabb gyógyul meg. Ezzel kapcsolatban nagyon sok segítséget kaptam az orvosoktól és a gyógytornászoktól. Sok nevet említhetnék, akik segítették a munkámat, akikhez bátran fordulhattam kérdéssel. Nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy idáig jutottam.
– Milyen eszközöket használ?
– A tudásomat és a kezemet. A kezem az, amivel érzek és megvizsgálom a sportolót, illetve amivel felmérem, hogy mit lehet tenni. Súlyosabb sérülésnél egy orvosi vélemény kihagyhatatlan, ezért fontos a diagnosztika. Mindig ki kell zárni a súlyosabb sérülés vagy más betegség lehetőségét. Az eszközök csak ezután jönnek, mint például a lézer, a mágnes, az ultrahang vagy a meleg és lökésterápiás készülékek. Ugyanakkor ezek mit sem érnek, ha nincs pontos diagnózisunk.
– Ma mely csapatoknak segít be?
– Az Előre utánpótlásánál, az akadémián vagyok jelen, de alkalmanként a felnőttjátékosok is megkeresnek. A kézilabdázóknál is eléggé jelentős szerepem van, de a röplabdázóknál is ott állok a háttérben. Azt, hogy ma inkább vagyok fizioterapeuta, mint nyomdász, azt az élet hozta így. Ebben tudom kiélni magam. Azt gondolom, ma azért élek, mert nagyon sok olyan fiatal között mozgok, akik éltetnek. Ha egy sportoló kisírja magát a vállamon, majd másnap mosolyog, az a legnagyobb boldogság, mert jól tud majd teljesíteni.
