A János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését – írta a magyar irodalom történetének talán legnagyobb ismerője, a 75 éve fiatal nyilas suhancok által félig agyonvert Szerb Antal, a 175 éve megjelent János vitézről. És bár Szerb Antal szerint (sem) a János vitéz a magyar irodalom legnagyobb alkotása, kultúránkra felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a nyomtatásban először 1845. március 6-án kiadott elbeszélő költemény.
Vörösmarty Mihály is felső fokon beszélt a János vitézről, de Petőfi Sándornak nem volt egyszerű kiadót találnia hozzá. Miután 1844. novemberében megírta népmesékre emlékeztető műalkotását, hosszas keresgélés után pesti szállásadójához, Vahot Imréhez kellett folyamodnia, hogy meg is jelenhessen.
Nemrég írtam egy nagyobb költeményt, kínáltam már fűnek-fának, s a könyvárus közül egyik sem akarja kiadni, pedig már Vörösmarty is ajánlotta nekik – így fordult állítólag Petőfi Vahot Imréhez. Ő pedig elsőre felismerte a János vitéz erejét, és igent mondott.
Szeretném látni azt a kéziratot – mondám én – s (Petőfi) azonnal átadta nekem olvasás végett s csakhamar lemorzsoltam én a Kukoricza Jancsit, még akkor az volt a címe, utóbb én kereszteltem János vitézzé – írta a Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában a későbbi kiadó.
A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor s e lap szerkesztője előtt olvasá föl Petőfi legújabb nagy költeményét, illy czim alatt: János vitéz, s ezen irodalmunkban még szokatlan modorú népmese szép költői kidolgozása mindnyájunk tetszését nagy mértékben megnyeré. Magas phantázia, sajátos népi elem, meglepő regényes irány bélyegzi az egészet, s ezen kalandoros csodás mesében költő annyira eltalálá a népies nyelvet, s mese-előadás modort, hogy azt mind a mivelt közönség, mind a közép nagy gyönyörrel fogja olvashatni. – Petőfi ez új műve nem sokára sajtó alá kerülend, s biztosan merjük állítani, hogy nagy tetszésben részesülend – elevenítette fel Vahot Imre szintén a Pesti Divatlapban a János vitéz megszületése után napokat. Állítólag 100 forintot – mai értéken 250 ezret – adott érte a költőnek – és 1845. március 6-án napvilágot látott az első nyomtatás.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon
– szól a mindannyiunk által ismert, meseszép kezdés.
A Vahot Imre által említett siker pedig a történetnek köszönhetően sem maradhatott el, hiszen a királyokat gyűlölő Petőfi belelátott a nép lelkébe: hőséb ől, az árva juhászból válik Tündérország királya. A művet Kosztolányi Dezső évtizedekkel később a “magyar Odüsszeiá”-nak nevezte.
A János vitéz pedig újabb – még nagyobb – elbeszélő költeményt ihletett, majd zenéket, filmeket. Jankovics Marcell 1973-ban készített belőle rajzfilmet.
Kacsóh Pongrác 1904-ben írt belőle gyönyörű dalművet.
A János vitéz nélkül pedig talán a Toldi sem lenne ugyanaz. Arany János 1846-os elbeszélő költeménye már méltán pályázhatna minden idők legnagyobb magyar irodalmi alkotásának címére. A Toldi már nem mese, itt nincs Óriásország, Tündérország, és India sem határos Franciaországgal, mint a János vitézben.
A kezdés viszont itt is meseszerű, gyönyörű és rokonságra utal az Arany János barátja, Petőfi Sándor által írt János vitézzel.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
– olvashatjuk a Toldi Első énekének első négy sorában.
Íme az első kiadás eredeti borítója:
Forrás: sokszinuvidek.24.hu
