Az előadás központi témája az esővíz volt, amely – amellett, hogy életet ad – mindenki számára ingyenesen hozzáférhető erőforrás. A legtöbb háztartásban azonban az ereszcsatornák az utcai csapadékvíz-elvezetőbe vezetik, így elpazarolva ezt a lehetőséget. A permakultúrás szemlélet ezzel szemben más megközelítést kínál: a csapadékvíz összegyűjtését, tárolását és célzott felhasználását, elsősorban a növények vízellátására.
Illés Olivér okleveles permakultúrás tervező és oktató egy fontos képletet is bemutatott, amely segít kiszámítani, hogy adott tetőfelületre mennyi esővíz érkezik éves szinten: V = m² x mm / 1000. Ennek alapján egy 100 m²-es tetőfelület, 600 mm éves csapadékkal számolva, évente mintegy 60 m³ vizet képes begyűjteni – mindezt teljesen ingyen. A hangsúly azonban nem kizárólag a gyűjtésen van, hanem azon is, hol és hogyan tároljuk ezt a vizet. Erre többféle megoldás is kínálkozik: edényekben (például hordókban vagy IBC tartályokban), földbe süllyesztett ciszternákban, kerti tavakban, de a legolcsóbb és leghatékonyabb mód a víz talajban való visszatartása.
–Az utóbbihoz több természetközeli technikát alkalmazhatunk, például vízelvezető árkokat, övárkokat (swale) vagy padkákat (berm). Az övárkokat vízszintes szintvonal mentén alakítják ki, hogy lassítsák a víz mozgását, megfogják és a talajba szivárogtassák. Ehhez a terepen földmunkára van szükség: a szintvonal mentén például 1 méter szélességben, 50 cm mélyen el kell távolítani a talajt, majd azt a lejtés irányába feltölteni. Bár ez első ránézésre „seb” a tájon, az ún. pozitív tájsebek mégis hasznos beavatkozások: sokkal több vizet juttatnak a talajba, amely hosszabb távon fokozza a termőképességet – osztotta meg az Ehető kert alapítója.
A padkák (berm) inkább „kupacolással” jönnek létre: zöld javakat, mulcsképző anyagokat (például levelet, ágat, szalmát) halmozunk fel körülbelül 1 méter szélességben és 50 cm magasságban. Ezek a padkák egyszerre gátolják a víz gyors elfolyását és segítik a talajba szivárgást. Külön előnyük, hogy a felhalmozott zöld anyag idővel lebomlik, komposztálódik, így minőségi talajt hoz létre, ráadásul jótékony talajbaktériumokat is bemos a talajba, amelyek tovább javítják annak szerkezetét. Ezek a természetes vízmegtartó struktúrák gravitációs elven működnek, vagyis öntözéshez nincs szükség energiafelhasználásra.
Az előadáson külön hangsúlyt kapott a mulcsozás is. A mulcsréteg – például szalma, levél vagy aprított ágak – nemcsak a párolgást csökkenti, hanem serkenti a talajéletet, különösen a gombafonalak fejlődését, amelyek a víz és a tápanyagok szállításában is kulcsszerepet játszanak. A mulcs emellett képes hasznosítani a harmatot és a párát: a hajnali nedvesség lecsapódik a felszínén, majd lassan beszivárog a gyökérzónába, a párolgás szintén lecsapódik alatta, így újra visszakerül a talajba - így még a harmat is értékes vízforrássá válhat a megfelelő technikák alkalmazásával.
– A víz megtartásának alapelveit három szóval lehet összefoglalni: lassítás, terítés, beszivárogtatás. Ennek első lépése a terület feltérképezése: fel kell mérni, honnan gyűjthető víz (például tetőről, burkolt felületekről), hol van rá a legnagyobb szükség (gyümölcsfák, veteményesek), és hogyan juttatható el oda a legkevesebb energiafelhasználással – ideális esetben a gravitáció segítségével – összegezte Illés Olivér. Hozzátette: ha minden célterület megfelelő vízellátást kap, érdemes gondoskodni pufferkapacitásról is, amely a túlcsordulás kezelésére szolgál.
A szakember kiemelte: a permakultúrás gondolkodás szerint a vízzel való bánásmódunkat alázatnak és tiszteletnek kell vezérelnie. A természetközeli vízgazdálkodás nem csupán praktikus, hanem regeneratív szemlélet is: hozzájárul ahhoz, hogy kertjeink és közvetlen környezetünk ellenállóbbá váljon az aszályokkal és a heves esőzésekkel szemben.
