Újra visszatért a futball-láz Budapestre: meggypiros mezbe öltözött, a nemzeti színeket arcukra festő szurkolók lepték el a stadion környékét már a meccs előtti órákban, a városban araszolva több autón is lobogott a magyar zászló. A franciák és a németek elleni nyári döntetlen után érezhető volt: ismét bravúr jöhet a teltházas Puskás Arénában.
A mérkőzés előtti pillanatokat követően kettős érzésem volt, hiszen egyrészt 60 ezer torokból szólt a Himnusz, ami libabőrös másodperceket okozott, a kapu mögötti drukkerek pedig látványos élőképpel tisztelegtek az Aranycsapat legendás, angolok felett aratott 6-3-as győzelme előtt. Másrészt azonban a magyar szurkolók egy része nem hagyta ki a lehetőséget és kifütyülte az angol játékosokat, akik a rasszizmus és a diszkrimináció elleni tiltakozás gesztusaként fél térdre ereszkedtek a kezdő sípszó előtt.
Hiába kérte még a szövetségi kapitány is a magyar drukkereket a sportszerű magatartásra a meccs előtti másodpercekben, majd egy bő órával később, az angol gólokat követő pillanatokban azért ez nem sikerült hibátlanul. Hiába most a telt ház, a nemzetközi szövetség büntetése esetén lehet, hogy lesz még alkalom, amikor mindenkinek otthon, a tévé előtt kell szorítani a csapatért…
Persze amit nem lehet elvitatni: a drukkerek kiváló hangulatot biztosítottak, támogatták a csapatot az egész mérkőzésen, kicsik és nagyok együtt buzdították Gulácsi Péteréket, könnyű volt becsatlakozni bármelyik jól ismert rigmusba. Az első félidő nehezebb percein ez ugyan még átlendítette az együttest, ám a csapat a szünet után olyan hibákat követett el, amelyeket a kiváló játékosokat felvonultató vendégek nem hagytak kihasználatlanul. Ez persze jókora csalódottságot okozott a lelátón, így például az első találatot szerző Raheem Sterling ugyan nem kért, de kapott egy kis hideg sört a nyakába…
A magyar csapat ezúttal hiába küzdött derekasan a nagyobb nevű ellenféllel szemben, kijött a különbség a csapatok között: az Eb-ezüstérmes győzelemmel távozott Budapestről és visszarántotta a földre a kontinensviadal után szárnyakat kapó hazaiakat.
Ami viszont nem változott: a korábbi, akár vesztes mérkőzésekhez hasonlóan a szurkolók ismét megtapsolták a magyar játékosokat, mert a küzdelem, a győzni akarás nem hiányzott, csak a jó eredmény maradt el. Ha a lelátó nem is ünnepelte a csapatot, hiszen mégiscsak vereség lett a vége, a csapat mellé állt és biztatva küldte az együttest a következő, albániai mérkőzésre.
Mert az a meccs sem lesz könnyű! De ha már újra a földön vagyunk, akkor újra meg kell mutatni, hogy mire vagyunk képesek együtt: a csapat a pályán és a drukkerek az együttes mögött!
