A galambokat már megszoktuk, pedig esetenként ők is randalírozni szoktak a kéményen(ben?), de arra, amit bizonyos madarak megengednek maguknak az éjszaka kellős közepén, még keresem a szavakat.
Történt ugyanis, hogy egy nem sokat ígérő, ám annál melegebb nyári koraestén furcsa vijjogásra lettünk figyelmesek. Néztünk egymásra anyával, mint Noé meg a harmadik teve. A riasztó nem lehetett, és mert ilyenkor már a tűzoltóautó is alszik (valahogy be kellett adni a gyereknek, hogy miért ne hurcolja az ágyba), hát valamiféle szárnyas bestiát alajtottunk. Nem tévedtünk, de az csak később derült ki, miféle rettenet szállta meg az utcát.
Miután egy időre elcsendesedett a környék, úgy voltunk vele, hogy talán odébbállt az a valami, de nem is tévedhettünk volna nagyobbat. Néhány órával az első észlelés után, amidőn már mindkét poronty álmában tologatta a csattogós lepkét (pedig a kisebbik még csak fekvőtámaszozik), ismét megszólalt a vijjogás. Mindig a nők az okosabbak, úgyhogy anya kilépett az ajtón, hátha felfedezi a zaj forrását. Felfedezte.
Ecce Asio otus (Fotó: D.N.B.)
Szemközt, a villanyvezetéken nagydarab sziluettek váltak el a nyáresti égbolttól. Baglyok! De hogy milyenek, az csak némi magánjellegű kutatás után derült ki: erdei fülesbaglyok (hivatalosan Erdei-Füles Baglyok, bár evvel ritkán urizálnak). De mi ez a spontán flashmob, ez a (feltételezett) csoportosan elkövetett rágcsálóvegzálás itt, a mi kis utcánkban? Nos, a pontos okok nem derültek ki, de anya ismét villant, amikor élt az okostelefon nyújtotta lehetőségekkel.
– Ezek fiatal fülesbaglyok – mondja.
– Az rendben van, de mit keresnek itt? Nem az erdőben a helyük? – kérdezem, és azt hiszem, ebben a jól irányzott kérdésben minden madártani ismeretem benne foglaltatott.
– Nem.
– De miért vijjognak?
– Az anyjukat hívják.
– És nem veszi fel? Meg ezek ilyen nagy cula madarak, mit akarnak az anyjuktól?
– Ételt, fiatalok még – mondja anya Vágó Istvánt idéző, bennfentes hangon.
– Szóval ez ilyen szárnyas mamahotel? Kora harmincas nagy kanbaglyok és még nem hajlandóak kirepülni?
– Hát, olyasmi, de azért még nem olyan nagyok – próbálta védeni őket – Meg olyan cukik!
– Oké, de ki megy a gyerekhez?
A nagyobbik ugyanis megébredt a kinti "ki utánozza jobban a légoltalmi szirénát" verseny vigaszágos résztvevőinek hangjára, és éktelen sírásba kezdett, ő ugyanis nem volt jelen a kutatómunka során. Anya ment be végül, megnyugtatta, visszaaltatta, másnap pedig videós kiselőadás keretében el is magyarázta a hallottakat Artúrnak, aki gondosan elraktározta az információt.
Az ismeret azonban nem minden esetben veszi le a terhet az ember válláról, sőt! Én ugyanúgy nem tudtam aludni az idétlen vijjogástól, pedig akkor már jól tudtam, hogy mire megy ki a játék. De legalább Artúr nem sír azóta, az is valami. És az is biztos, hogy egészen más életpályamodellt fogunk propagálni a gyerekek felé! Mert hát hogy nézne már ki egy, a húszas évei végén járó gyerek, aki a közeli villanyoszlopokról azt rikoltozza az éjszakába: "Anya, adjál enni"? Nonszensz. A baglyok viszont azóta angolosan távoztak. Lehet, hogy most már mégiscsak kezdeni kell valamit a galambokkal.
