Mint arról korábban hírt adtunk, november 30-án elhunyt Szotjcsev Szvetoszláv, a Heti majd Csabai Mérleg alapító főszerkesztője, aki 1991-től 2006-ig dolgozott Békéscsaba városi lapjánál. Ványai Fehér József 2007-től 2011-ig volt az újság felelős szerkesztője, a napokban egy búcsúlevelet küldött, amelyet változtatás nélkül adunk közre egy korábbi recenzióval együtt.
"Nem voltunk barátok, nem tartoztunk azonos haveri körhöz sem. Egy-két ponton mégis kereszteztük egymás életét, elsőként a Csabai Mérleg történetében. Ő alapítóként hosszú ideig állt a 28 ezres példányszámú városi lap élén, én 2007 és 2011 között, öt évfolyamot szerkesztve tevékenykedtem ott. Szvetóval kapcsolatban nincs semmiféle lelkifurdalásom, mert egyfelől nem egymást váltottuk, másfelől nem vagyok a bizánci módi („hosszú köpenyek alatt hosszú tőrök”) híve, soha életemben nem buktattam meg még senkit, így őt sem. Azt vallom, hogy minden ember született valamire, mindenkinek adott a Jóisten valamilyen tálentumot, amellyel kötelessége élnie, ha egy mód van rá. Sztojcsev Szvetoszláv az újságíráshoz, az íráshoz, az irodalomhoz, a lírához kapott tehetséget, és nem élt vissza vele…
És azért sincs bűnbánatom, mert annak idején a felelős kiadó, munkáltató felvetette, hogy Szvetó újságíróként szerződjön velünk, ám ő nemet mondott. Érteni véltem, miért, bár el tudtam volna képzelni, hogy kollégák leszünk.
Az utóbbi években, amikor ő már a Békés Megyei Könyvtárnál dolgozott s én olvasóként jártam az intézményben, sokszor beszélgettünk, meghánytuk-vetettük a kulturális élet, az irodalom dolgait. Sőt, legutóbbi verskötetéről (Üvegrajz) recenziót írtam a Napút irodalmi folyóirat számára, amely néhány hónapja jelent meg. Most ennek újraközlésével búcsúzom Sztojcsev Szvetoszlávtól, egyúttal ajánlom az olvasmányt a Behir, a Csabai Mérleg olvasói figyelmébe."
Üvegrajz, lélekfestés, életvázlat
Recenzió Sztojcsev Szvetoszláv verskötetéről
Hiába élünk digitális korban, s a net legalább annyira szűkítette, mint tágította a világot, Sztojcsev Szvetoszláv messze van az irodalom és az irodalmi közélet centrumaitól, holott Dunától, Tiszától nézvést nem az Isten háta mögött, hanem Békéscsabán él. Mindez azonban (természetesen) nem jelenti azt, hogy híjával volna a költői tehetségnek, sőt éppen ellenkezőleg, érzékeny, finomlelkű művész, aki valódi ihletből dolgozik. Szellemi értelemben biztosan nem periférikus ez a költészet, mert Szvetó (barátai így becézik) naprakész aktuális korhangulatok rögzítésében. Évtizedek óta figyelemmel kísérem újságírói és alkotói pályafutását, de bővebben most először írok róla.
Legújabb kötete (Üvegrajz) a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában jelent meg, felelős kiadója Szondi György, a tördelőszerkesztő Szondi Bence volt. Az „Üvegrajz” találó cím, az anyag többszöri átolvasása után érzésem az, hogy a titokhoz vezető kulcsszavak és -mondatok ezek: átlátszóság, törékenység, másfelől „bezárkózás”, „bezártság”, „megközelíthetetlenség”, ugyanakkor – paradox módon – az ábrázolás belső igénye, az önfeltárás iránti vágy, az alkotás luxusa és kínja.
Ez a rajz nem párás üvegre készült gyermeki ujjakkal, a gondolatban vésett ábrák sokkal inkább karcok.
halottnak hitt női arc
az ablak másik oldalán
homloka alatt
repedezik az üveg
próbáltad már
kérdezte
másvalaki álmában
párás üvegre
magadat emlékezetből
lerajzolni
(Üvegrajz)
A könyv olvasásakor első benyomásom az, hogy szerzője hajlik a filozofálgatásra, mindezt persze a műfaj adta kereteken belül, vagyis azért több a poézis és kevesebb a bölcselet. A rövid és tömör, tömény költeményekből kiszikrázik az ember létbe kivetettségének tudata és elfogadhatatlansága, de az állapot megváltoztathatóságának esélye alig-alig merül fel. Az örök reménytelenség, hogy beláthatnánk és belakhatnánk a végtelent, szinte beitta magát agyunkba és lelkünkbe, a kozmikus magány üvegbúra alá zárva, tartósítva.
Keveset tudok Sztojcsev Szvetoszlávról, a magánemberről, ami ezúttal egyszerre előny és hátrány. Előny, mert recenzióm írásakor nem befolyásol baráti elfogultság, és hátrány, mert író és írás egymástól drasztikusan nem elválaszthatóak, bár hallottam róla, hogy létezik olyan kritikai irányzat, amely éppen ennek az ellenkzőjét hirdeti. A szerző Szegeden tanult, utána került Békéscsabára, ahol hosszabb ideig szerkesztette a városi, önkormányzati lapot, volt könyvesbolti eladó. Nős, családos, olykor verseket publikál folyóiratokban, máskor kiad egy-egy kötetet. Jelenleg a Békés Megyei Könyvtárban dolgozik. Nevéből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ereiben bolgár vér csordogál, ám – ettől függetlenül vagy éppen ezért – kiválóan eligazodik a magyar kultúra dolgaiban. Sőt, érvényes költői nyelvet alakított ki magának magyarul, ami már önmagában becsülendő teljesítmény.
Hogy identitásának hányad része bulgár és/vagy magyar, fogalmam sincs, és ezúttal nem is témám, másfelől lehet magánügy. Keresem költészetében az ortodox ikonok sugallta hatást, de nem találom, ami nem baj, nem kötelező ez. Hirtelen az a kissé közhelyszerű (és nem esztétikai eredetű) megfogalmazás jut eszembe, hogy Sztojcsev Szvetoszláv ízig-vérig európai költő, ezúttal minden jelző nélkül, és jelentheti akár a legtöbbet.
Ortodoxia, illetve annak hiánya ide vagy oda, azért keresztény misztikával bőven átitatott poézis ez. Bibliai, ó- és újszövetségi motívumok gyakran felbukkannak: Júdás testét lóbálja a szél, máshol szinte süt a Káin-bélyeg. És kifordult helyéből a világ gyémánttengelye, mert láthatjuk, hogy „szénné égett lelkek szállnak az égbe”. A költő szerint a mennyek országa a lelki szegényeké, az Olajfák hegyét elnyeli az éjszaka.
E líra leglényegét talán éppen a két értékrendet (ortodoxia – liberalizmus) elválasztó és feszítő ellentétek gyökereinél kell keresni? Nem tudom.
De a költő másfajta mitológiák (főleg görög, római eredetű) felé is nyitott, használja ezek történeteit és szimbólumait lírájában: Oidipusz nyakára kígyó tekeredik, belenéz a jobb szemébe, aztán a másikba, holtan esik össze saját árnyékában. Vagy a Sztüx négy sora:
Narcissus
árnya
úszik az árral
arccal lefelé
Aztán Ithakában járunk, borongós hajnalon a morajló tengernél. Az elveszett sziget hullámok alatt lehet, az utolsó hajót letarolja a hirtelen feltámadt forgószél. „Pénelopé lelke/ madár alakban repül el”. (Ithaka).
Alkotói módszeréről ő maga költeményben árulja el, hogy képekben, arcokban gondolkodik, melyek ébredéskor színesek, éjjel fekete-fehérek. Így aztán első kézből kapunk eligazítást arra nézvést, hogy közelítsünk e lírához.
…emlékeket képeket arcokat
vetítek az égre
árnyékom mellé
mozdulatlanul
tanulom a magányt
(Illusztráció)
Az alaptónus, a hangütés nem éppen optimista, a táj itt szürke és kihalt, a mozdulatlan vízen elvirágzott lótusz, a mocsár, a félhomály, a közöny jelzője az „állandó”. Ellentmondás ellentmondás hátán, a textus már-már abszurdba hajlik, „élettelen gyökerekkel/ felszínre tör/ a reménytelenség”.
A végtelenségig lecsupaszított közlendőket olvasgatva schopenhaueri mélységekbe (és esztétikai magasságokba) látunk, felbomlott a rend, mégis „van idő leélni/ a lehetetlent”, a világon túlról nyugtalanító gondolatok jönnek.
Szomorúságra ború következik, a pesszimista filozofálgatásra való hajlam eredetére maga a történelem ad magyarázatot, ha felmentést nem is. A XX. és a XXI. század néhány periódusára gondolva, a művésznek megvan a maga igaza, ha pánikra nincs is okunk. Ettől függetlenül Sztojcsev Szvetoszláv megírhatta és közölhette Pánik című versét, mert a kifejezés szabadsága azért mindenkit megillet.
kérem,
itt bomlanak
a szépek
az épek
pánik esetén
házfalak mentén
osonnak el
csukott szemmel
néha nem jutnak
messzire
ott maradnak
arccal a falnak
Hogy „kívülről a lényeghez nem férhetünk hozzá”, igazolják mind az öt ciklus (Keringő – Intenzív fény – Rituálé – Jég – Kaleidoszkóp) szövegei. Az idézőjelbe tett mondat kettős értelemben is igaz: ezt sugallja a költő számára a külvilág, másfelől ezt érezhetjük mi is e költészet befogadásakor. Az öt ciklusra egyfajta tematikus rend jellemző, ami a szerkesztő biztos kezét és tiszta koncepcióját igazolja.
Ahogy előrefelé haladunk a kötetben, fájdalomra új nyomorúság következik, a lírai alanyt a börtön, a belső darabokban veti ki magából. A Rituálé c. fejezetet mintha Dante Isteni színjátéka olvasása közben írta volna a szerző, azon belül is a Pokolban és a Purgatóriumban járva. „Egy eldőlt hinta/ körül forog a világ/tehetetlenül (Belső feszültség – Empátia), az embernek kikerülhetetlen sorsa a magány. Ellentmondásos, de lehet benne valami, hogy a kibúvót, a letargiából való kilépés bátorságát is az értéknélküliség szenvedélyes ábrázolása biztosíthatja az irodalmárnak, már amennyiben a megismerés szubjektuma lehet önnön művészetében, megfigyelhet és szemléltethet, akár önmagát is.
Az alkotó nem helyi értékeket mutat fel, helyszínei lehetnének bárhol a világban, kiváltképp a fantázia birodalmában.
az utca puszta látszat
magányodból rég
kisétált minden város
a színtelen ég alatt
lét
halál
határán
nem enged el
a semmi árnyéka
(Hely)
Jellegzetes szavai szinte egyéni toposzokká válnak, amelyeket úgy használ, hogy mégsem válnak közhelyesekké. A Jég című ciklusban például ilyen a part, fehér láthatár, tenger, rózsa, tűz, víz, sivatag, köd, fagy jég, fény, folyó, nap, hold, árnyék.
De Sztojcsev Szvetoszláv nem ragad le a múltban, figyel a költészet friss áramlataira, s igyekszik azokat felhasználni saját művészetében. Végső, kiélezett helyzeteket rögzít, a halál és a szenvedés problematikája és botránya rendszerint megtalálja, s nem szégyelli a kudarc kimondását. Pesszimista alapállás, a világbánat változó megnyilvánulási formáinak kitartó rögzítése, azért a humanista sikolya mögött jobb időkben fülünkbe duruzsol a másik hang: az ember lehetőség.
Ványai Fehér József
