A Békés Megyei Könyvtár épületétől a vasútállomásig: ez nagyjából egy kellemes, fél órás séta Békéscsabán. A megyei hírlap munkatársának mégis több hetes felkészülés kellett ehhez a túrához. Kormányos Emese ugyanis az utat vakon, fehér bottal a kezében tette meg. Az érzékenyítő programra az újságíró önként jelentkezett, a megszerzett tájékozódási képességen túl szemléletformáló ismereteket is szerzett.
Unalmas, nyári délelőtt Békéscsaba belvárosában. A tűző napsütésben csak kevesen járnak az utcán, közülük is a legtöbben az árnyékba húzódnak. Az egyetlen szokatlan látvány, hogy két, egymásba karoló ember közeledik fehér bottal a kezében. Az egyik vezeti a másikat. Méghozzá a vak – a csak most nem látót.
Kormányos Emese ugyanis ezen a napon olyan szemüveget visel, ami teljesen kiiktatja a látását. Így már az is komoly kihívás, hogy átgyalogoljon a főtér egyik oldaláról a másikra. Közben a tájékozódásban az összes többi érzékszervére kell támaszkodnia: egy bőrdíszműves vagy egy pékség jellegzetes illata, egy nagy falról visszaverődő visszhang, vagy a kapualjból kiáramló szellő mind-mind olyasmi, amit máskor észre sem venne, most viszont fontos támpontot adnak.
A hirtelen ötlettől vezérelt kezdeményezésnek épp ez a lényege: a környezet ezernyi apró jelére figyelmesebbé válni, és érzékenyebbé a problémák iránt, amelyek mindennapos küzdelmet jelentenek a nem látó emberek számára. A programban Ádász István, a Vakok és Gyengénlátók Békés megyei Egyesületének alelnöke vállalta a vezető szerepet, aki szerint Emese az út végén hasonló képességek birtokába kerül, mint ami a látás nélkül élők hétköznapjait meghatározza.
A Békés Megyei Hírlap munkatársa úgy érezte, a több hétig tartó felkészülést igénylő túrára a munkája miatt is szüksége van, hiszen szerinte egy újságírónak együtt kell éreznie az emberekkel, és jól kell ismernie a problémáikat. „Inkább az empatikus készségeim, a beleérzés az, ami ezáltal javul, hiszen most már a térkövet lehet, hogy nem szépnek fogom látni, hanem inkább egy veszélyzónának. Eddig észre sem vettem, hogy mennyi kiálló, apró része van egy-egy épületnek, akár a színháznak, de most már ezekre is figyelek majd” – foglalta össze a tapasztalatait Emese.
Az érzékenyítő programot bátran ajánlják másoknak is, akik szívesen kipróbálnák, milyenek a vakok mindennapjai. Ádász István ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem játék: számukra ez maga az élet.
