Majdnem tíz év után tért vissza a színpadra Paczuk Gabi. A színésznőnek nagy tervei vannak a hosszúra nyúlt kényszerpihenő után. A művész önálló zenés estekkel lép fel Békéscsabán, a Jókai színházban. Mint mondja, hiába van látszólag egyedül a színpadon, a Cserháti Zsuzsa dalaira épülő darab előadása közben egy pillanatig sem magányos.
– 2009-ben átvette a Békés megye színművésze díjat. Aztán eltűnt a közönség szeme elől. Mi történt?
– Erre a kérdésre nagyon egyszerűen tudnék válaszolni és előbb-utóbb meg is teszem, de hadd kérjek időt. Nem mindenki kezelné jól, ha őszintén elmondanám a tényeket.
– Akkor térjünk vissza rá például tíz év múlva? Addig is: mi volt az a pont, amikor azt mondta, hogy mégsem int búcsút a színpadnak?
– Ezt nem egy hirtelen elhatározásnak nevezném, hanem sok apró lépésnek. Amikor méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam, az mélyütés volt. Megműtöttek, viszont ez kellemetlen mellékhatásokkal járt. Nem tudtam járni, és egy műhiba miatt átszakadt a hólyagom, intenzív osztályra kerültem. Nagyon sok mindenre nem emlékszem ezekből a napokból, de megmaradtak apró felvillanások. Ebből az egyik az az érzés volt, hogy ha a halál elutasított, vagy inkább az élet igent mondott rám, akkor vissza kell térnem a színpadra. Nem tudom hogyan, mikor, de mennem kell.
– Pár hónapja önálló esttel jelentkezett. Mit szólt a közönség?
– Nagyon sokan örültek nekem, és minden este után többen kérdezték, hogy mikor látnak legközelebb? A közönség ünnepel, és úgy érzem, ez a taps nemcsak a visszatérésemnek szól, hanem az általam nyújtott teljesítménynek is. Érdekes, a régi rutin abban a pillanatban visszajött, amikor beléptem a színház kapuján. Jó érzés volt, hogy 17.30-kor be kell mennem, hogy 18 órakor be kell ülni a sminkbe és 18.30-kor már a torkomban dobog a szívem, hogy mindjárt kezdődik az előadás. S a végén ott a taps természetesen.
– Természetesen?
– Természetesen. A magyar közönség nagyon udvarias. Ennek ellenére szeretném azt hinni, hogy az ünneplés nekem szól és a partneremnek. Mert az önálló estem ugyan látszólag csak rólam szól, valójában Vozár M. Krisztiánról is, aki zongorán kísér. Egy bárénekest alakítok, aki két szám között telefonál, de nincs ideje meghallgatni a másik válaszát, sőt, nem is érdekli. Csak el akarja mondani az örömét, a bánatát. Ez egy nehéz mű, vicces pillanatokkal, amikor fellélegezhet a néző, kicsit enged a szorítás a szívében.
– Korábban, az ,,eltűnése” előtt már játszotta ezt a darabot. Az előadásmódban van különbség?
– Biztosan van, hiszen napról napra változnak a hangsúlyok, gesztusok. Tíz év telt el, én mélyebb lettem.
– A művet Köröstarcsán mutatták be először. Miért éppen ott?
– Amikor lábadoztam, Köröstarcsára költöztem a testvéremhez, akire mindenben számíthatok. Itt is dolgozok, egy időben színjátszást is tanítottam gyerekeknek.
– Önmagát látta viszont bennük? Hiszen 14 éves volt, amikor Konter László, a Jókai színház az akkori direktora elé állt az édesanyja cipőjében, hogy ön márpedig színésznő lesz.
– Igen, talán ezért is szerettem ezzel a korosztállyal dolgozni. Az biztos, hogy ezek a gyerekek is szemtelenek, mint amilyen én voltam anno. Illetve szemtelen vagyok most is, csak már jobban titkolom. Szeretem a kihívásokat. Ezek a fiatalok nagyon tehetségesek, viszont a többség nem elég alázatos és elhivatott. Kevés a saját elképzelésük, éppen ezért próbáltam őket rávezetni arra, hogy saját magukból, a saját sikereikből, kudarcaikból, élményeikből építkezzenek. Az elmúlt tíz év bennem nagyon kemény nyomokat hagyott. A rosszat is szeretném felhasználni belőle, mert ez is kell a színészi játékhoz. Sok tervem van, végre lehetnek újra terveim.
