– Gyermekkorunkban Csorváson éltünk – mesélik –, a munkamániánkat a szüleinktől örököltük. Mégis nagyvonalúan arra buzdítottak bennünket, hogy tanuljunk. Az orosházi Táncsics gimnáziumba jelentkeztünk.
Mint minden egészséges egypetéjű ikerpár, olykor a feleléskor becsapták a tanáraikat, és persze a randiknál a fiúkat.
– Amikor moziba hívott egy fiatalember, de nem volt a zsánerem, „lepasszoltam” Katinak – mondja Évi. – Persze nyomban lebuktunk, mert amikor találkoztam vele, egy kicsit dühösen lekorholt, hogy „Te nem az Évi vagy!” – fűzi hozzá Katalin.
Az érettségit követően Éva néni a megyei tanácsnál, Kati a nagypostán helyezkedett el. 33 éve felköltözött a fővárosba, ahol egy könyvkiadónál dolgozott a nyugdíjazásáig. – Sosem leszek pesti! – húzza alá.
1942-ben, amikor megszülettek, még nem lehetett tudni, ha egy nő ikrekkel várandós. Megszületett Kati, de szólt az orvos, hogy „Hohó, lesz még egy gyerek!”, és 10 perc múlva megérkezett Évi is. Ráadásul van egy nővérük, aki egy évvel idősebb náluk. Így a két lányból hirtelen három lett.
– Lelkitársak vagyunk – folytatják –, azaz belelátunk egymás lelkébe. S ha telefonon beszélgetünk, szinte mindig érezzük, hogyha baj van a másikunkkal. Sok mindenben hasonlítunk egymásra, csak az ujjlenyomatunk nem egyforma. (bűnözni nem szabad)
A kertápolással kapcsolatban Évike elmondja, korábban itt csak gaz burjánzott, így hozott néhány szerszámot és nekiállt a szépítésnek. Tulipánt vagy orgonát nem ültet, mert azokat általában letépik a szerelmesek, helyettük azonban van agavé, muskátli és számtalan kaktusz.
– Az emberek általában a köszönést követően azt mondják: „De gyönyörű! Évike, maga mindig csinál valamit”. Néha, amikor Kati eljön hozzám, sokszor őt is megdicsérik. Természetesen megszoktuk már, hogy összetévesztenek bennünket, vesszük a lapot – fűzi hozzá Éva néni.
-400x225.jpg)
