(Magdikával három évtizede ismerjük egymást; tegeződtünk.)
– Hogyan kezdődött ez a végtelen karrier? Hiszen amikor befejezted az aktív játékot, többször voltál edzője a csapatnak, de a mai napig kijársz a csarnokba szurkolni.
– Egy igazi sportos családba születtem Mezőkovácsházán. Apu focizott, boxolt, sakkozott, a bátyáim is szintén fociztak, az idősebbik még kézilabdázott is. Hetedikes koromban ő lett a testnevelőtanárom, majd összeállított a suliban egy kézicsapatot, amelynek én is tagja lettem. Nyolcadikos koromban már a Hunyadi gimi megye I.-es gárdájában voltam irányító.
Sajnos két év múlva megszűntünk. Az utolsó meccset a Szarvas ellen játszottuk, 20-5-re kikaptunk – mind az ötöt én lőttem. A meccs után átigazoltam Szarvasra, a gimi harmadik osztályát már a Vajda Péterben kezdtem el.
Sajnos Szarvason a tesi óra abból állt, hogy rendgyakorlatokat csináltunk az ünnepi rendezvényekre. Ráadásul Béla bácsi, a tesi tanárunk nem bírta a kézilabdát. Egyszer 60 méteren lefutottam az egyik atléta lányt, amit nehezen tudott megemészteni. Így elérhettük, hogy az óra végén 10 percet kosárlabdázhattunk. Az érettségit követően a Testnevelési Főiskolára szerettem volna menni, csak a felvételi előtt megsérült a térdem, így az óvónőképzőbe jelentkeztem.
(Tusjak Katalin, Melis Judut és Tobakné Pasek Magdolna – Forrás: szarvasinkk.hu)
– Mennyi időt hagytál ki a térded miatt?
– Két hetet. Élt a városban egy idős néni, aki valami büdös zsírral többször bekente és hamarosan ismét játszhattam. Akkor már a Szarvas az NB II.-ben játszott és egy nagyon jó kis csapat jött össze: Tusjak Kati és én később az NB I.-ben folytattuk, de volt ott még 3-4 nagyon jó játékos. Miután elvégeztem a főiskolát, Fabriczy Elemér, a Békéscsaba technikai vezetője megkeresett, hogy lenne-e kedvem náluk játszani.
– És volt. Akkoriban virágzott kézilabda Csabán. Számos csapata és pályája volt. Többek között híres volt a Vízmű beton pályája. Beton…
– Én salakon kezdtem; még van egy salak darab a térdemben. A hetvenes években szinte az összes nagy üzemnek volt csapata. Több játékos volt, mivel azonban a sport nem biztosított megélhetést, így sokan abbahagyták.
– Mikor jöttél Csabára?
– 1973-ban, de nem voltam főállású, hanem óvónő voltam. Akkor Machalek Pista bácsi volt az edzőnk. Ő egy nagyformátumú ember volt. Egyszer Szentesen játszottunk egy tétmérkőzést: ha nyerünk, akkor feljutunk az NB I/B-be. A félidő előtt Drienyovszki Márti lőtte a hetest és kihagyta. Esős idő volt, Pista bácsi egy nagy esernyővel el kezdte kergetni, Dodó néni, a technikai vezető pedig futott utánuk.
– Pista bácsi egy békebeli újságíró volt. Még akkor is tudott dolgozni, amikor már nem látott és úgy írta meg az Előre könyvet.
– Egy csoda volt. Persze feljutottunk. De Pista bácsi az NB I./B-t már nem vállalta.
– Elfáradt?
– Úgy volt vele, hogy úgyis kiesünk. Majd Fabriczy Elemér – aki megelőzte vagy 20 évvel megelőzte a korát – elhívta Lele Mihály, a TF korábbi kapusát. Lele egy sor új dolgot hozott. Akkoriban Kovácsné Komáromi Irén volt a csapatkapitány.
(Beállósgól Hankóné Jakab Gabriellától, a háttérben Rácz Éva – Forrás: Tobakné Pasek Magdolna)
– Nehéz egy férfinak a lányokkal?
– Ha a lányok valakit elfogadnak, akkor nagyon könnyen együtt tudnak vele dolgozni. Lele Misi rengeteg újítást hozott, így nemhogy kiestünk, hanem megnyertük a bajnokságot. Az egyik titkunk az volt, hogy mindenki Békés megyei játékos volt.
– Általában az „idegen” játékosoknak nincs érzelmi kötődésünk a csapathoz.
– Nem is játszanak úgy. Noha 1975-ben bent maradtunk, Csulikné Bozó Évike eligazolt a Fradihoz.
– Miért?
– Majd kérdezd meg tőle… (Hamarosan Csulikné Évikével is beszélgetek – S. T.) Így elment a legjobb lövőnk. Ki is estünk, és a játékvezetőknek sem voltunk a szívük csücske. Például az egyik alkalommal elmentünk Csornára, ahol többek között Gódorné Nagy Mariann, az ország egyik legjobb átlövője játszott. A meccsen folyamatosan csaltak a bírók. Lele persze nem tudott csöndben maradni, így ki is állították, ő pedig fölmászott egy magas kőfalra és onnan irányított.
Tehát nem volt átlövőnk, így Kovácsné Irén és én töltöttük be a posztot. Védőnk sem volt. Nem egyszer Bonyhádi Klára, a kapusunk jött ki védekezni. Jó néhányszor lesáncolta Godóné Nagy Mariann lövéseit. Rendben, kikaptunk, de óriási szívvel dolgoztunk. Miután kiestünk, Lele Misi visszament, utána jött Szabó Karcsi, a fiúk edzője. Noha ő nem nagyon akart, de Elemér határozottan ide irányította, végül a lány kéziben teljesedett ki. Karesz a Közgé tesitanára volt; Piller Sanyi bácsi igazgatóval hozták sorban a fiatal tehetségeket.
(A 100 éves az Előre ünnepi év egyik pillanata, elöl: Csulikné Bozó Éva, Kisuczki Ágnes és Tobakné Pasek Magdolna – Fotó: behir.hu/Such Tamás)
– Emlékszem, 1988-ban, a középiskolás diákolimpián a közgések a rózsásokkal meccseltek, miközben mindenki egy csapatban játszott.
– Csulikné Évike a Közgé, én pedig a Rózsa edzője voltam. Nagyon sok tehetséges lány játszott: Hochrajter Ildi, Bohus Bea közgések, Kovács Timi, Petri Szilvi, Benyovszki Anikó rózsások voltak. Ráadásul mindkét csapat az én tanítványaimból állt össze. És azért valljuk be, az rendkívüli dolog, hogy két csabai csapat jutott a négyesdöntbe.
– Visszalépve… Ha jól számolom, Karcsi bácsi 1976-ban lett az edzőtök.
– Igen. Tehát Piller Sanyi bácsival szisztematikusan hozták a fiatalokat. Többek között Mokosné Barna Katit, Rácz Évát, Hegedűs Rozit... Közben Kovácsné Irénke abbahagyta a játékot és én lettem a csapatkapitány.
Ismét volt egy tétmeccs, ezúttal Pécsett. Bejött az öltözőbe a vezetőség és felajánlottak egy iksz összeget, ha megverjük a Pécset. Miközben az nekünk semmit nem jelentett, mert nyerni akartunk. Meg is vertük őket és ismét följutottunk az NB I-be. Annak a csapatnak Barna Kati, Bjelik Ica, Hankóné Jakab Gabi, Rácz Éva és Kisuczki Ági alkotta a gerincét.
Azt követően hazahozták Csulikné Évát az FTC-ből, Varga Évát a Spartacusból, Oláh Marit a Vasasból, Kovács Évi Miskolcról érkezett, akit ráadásul Kovácsné Bozó Évinek hívnak.
– Akkor már főállású kézis voltál?
– Nem, a patyolatnál dolgoztam, de utólag bánom, mert nyilván még jobban rákoncentrálhattam volna a sportra.
A Közgé tornatermében edzettünk. Noha nem volt ideális a hely, mégis kihoztuk belőle a maximumot. Sokat kosaraztunk, ez azért volt jó, mert viszonylag kisméretű pályán meccseltünk. Mindent nagyon gyorsan kellett csinálni, és emiatt fejlődött a tempónk, a helyzetfelismerésünk. Néha fociztunk, olyankor Karcsi is beállt. Azt tudni kell, hogy ő nem tudott veszíteni, és addig játszottunk, amíg át nem vették a vezetést. Megesett, hogy egész edzés alatt.
(Mézes Bandi, a világ egyik legnagyobb Előre-szurkere köszönti Csulikné Bozó Évát – Fotó: behitr.hu/Such Tamás)
– Akár meg is nyerhettétek volna a ’82-es bajnokságot?
– Nem, mert a Vasas tele volt válogatottakkal, pedig nagyon jól felkészített, harcos csapat voltunk. Egy időben Zsiros Gyuri – a korábbi NB I.-es focista – volt a gyúrónk, aki az egyik alkalommal azt mondta, „Bolondok vagytok, mert úgy edzetek, mintha meccselnétek!”. Mire azt válaszoltam neki, hogy „Ti vagytok a bolondok, mert ha ti is így hajtanátok, sokkal eredményesebben lennétek!”. 1982-ben Csulikné Éva volt a legjobb góllövő az NB I-ben és mégsem őt vitték ki vb-re.
– Soha nem lehetett megvesztegetni benneteket?
– Egyszer „bundáztunk". Az Építők és a Dunaújváros harcolt az NB I-be való feljutásért. Azt mondták a dunaújvárosiak, hogy adnak nekünk 5 ezer forintot, ha megverjük az Építőket, és így jutott fel a Dunaújváros.
– Megkaptátok az ötezer forintot?
– Igen.
– Meddig kézilabdáztál?
– 1984-ben várandós lettem, de utána már nem mentem vissza. Később többször voltam edzője a Csabának.
Visszagondolva, az ezüstérmes csapat nagyon jó volt, tartjuk a kapcsolatot, néhányan még ma is összejárunk. Talán a bátyám fogalmazta meg a legpontosabban, „Azért voltatok olyan jók, mert mindenki győzni akart”.
