Nem szeretném a kályhától indítani, mert aki képben van a képregényfilmeket illetően, annak nem tudok újat mondani, aki meg nem, az valószínűleg jelen sorokat sem olvassa. Lényeg a lényeg, Amerika (így a világ) képregénypiacának élén két konkurens küzd egymással jó néhány évtizede: a DC és a Marvel. Mindkét megavállalat számos más médiumra, így a mozgóképre is kiterjesztette "összennyitható" fikciós világát, ám az utóbbi 13 évben a Marvel (Vasember, Thor, Amerikai Kapitány, Bosszúállók) látszott győzedelmeskedni. Az ún. Marvel Cinematic Universe már huszonvalahány összefüggő, egész estés alkotásnál jár (a Fekete Özvegy jelenleg is fut a mozikban), miközben az on-demand televíziózásba is belekóstolt a Disney+ streamingplatformon (WandaVision, The Falcon and the Winter Soldier, Loki). A DC ezzel szemben kicsit későn kapcsolt, és sajnos ritkán hozott igazán jó döntéseket a saját filmes univerzuma, a DC Extended Universe-zel kapcsolatban, ami már csak azért is sajnálatos, mert Christopher Nolan például egy olyan Batman-trilógiát tett le az asztalra, ami azóta is hivatkozási alap a képregényfilmek történetében – sőt, A sötét lovag (The Dark Knight, 2008) valójában egy bűnügyi dráma, személy szerint minden idők legjobb filmjeinek listáján is előkelő helyen szerepeltetem.
Mindezt azért volt fontos felvázolni, hogy érteni lehessen, miért is készülhetett el egy újabb, kvázi soft rebootnak (puha újraindítás – borzasztóan hangzik magyarul) nevezett film, amely még a címében sem törekedett túl nagy különbségre a pár évvel korábbi elődhöz képest, mindössze kapott egy 'the' határozott névelőt. Míg David Ayer (nem anyagi, hanem erkölcsi) bukásként elkönyvelt opusza után majdnem mindenki jobbnak látta elfelejteni a DC Öngyilkos osztag képregényeinek további adaptálását – az élen a rendezővel, aki azóta sem győzte hangsúlyozni, hogy nem az ő víziója került a mozikba, hanem a stúdió rosszalkodott –, addig a Warner fejesei mégis úgy gondolták, hogy ha már közel 750 milliót kaszáltak a filmmel, nem kéne kukázni az ötletet. Rengeteg rosszat el lehet mondani a jelenleg Walter Hamada vezette Warner Brothers stúdióról, de... hát, igazából nem tudok jót, mert hibát hibára halmoztak az elmúlt tíz évben. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a The Suicide Squad – a fejesek pénzsóvár bátor döntése nyomán – jó, hogy elkészült. Mert hát, így kell erről a lökött csapatról filmet csinálni!
A cápaisten, a békéért gyilkoló eszelős, a polka pöttyöket hányó fiú és a patkánybűvölő
A film elkészültének és sikerének szűk keresztmetszete igazából a rendező személye volt, aki először az újrázó David Ayer, majd Gavin O'Connor (Warrior, A könyvelő) lett volna. Ekkortájt rúgták ki a konkurens Marveltől azt a James Gunnt, aki a két A galaxis őrzői fimmel már bizonyított. (A menesztés oka a cancel culture keresztes hadjáratának egyik szép példája, amikor is sok évvel korábbi tweetek felkutatására ráállított kommandók sikerrel találnak meg egyes "kifogásolható" posztokat.) Gunn pedig úgy kellett a DC-nek, mint egy falat tenyér a viccbeli kannibálnak. Azóta a Marvel visszafogadta kegyeibe a direktort, aki hamarosan egy harmadik űrkalanddal jelentkezik majd.
Gunn esetében fontos tudni, hogy mind a vizualitás, mind a zeneválasztás erős tartópillér, de ami még fontosabb, hogy íróként a legidiótább karakterekbe is életet tud lehelni, és a The Suicide Squad esetében pont erre volt szükség. Az Öngyilkos osztag lényege ugyanis az, hogy szuperbűnözőket, nem annyira szuper bűnözőket és igazi balekokat soroznak be egy-egy veszélyes küldetésre, ahonnan nem feltétlen 10-ből 10 a visszatérés esélye, de mivel a társadalom söpredékéről van szó, nem is fáj senkinek néhány megüresedett cella a Belle Reve börtönben. Merthogy ebből a szuperbiztos létesítményből indul útjára ismét a szigorúan 18 éven felülieknek készült kaland, amikor is Joker korábbi barátnője, Harley Quinn (Margot Robbie), Savant (Michael Rooker) Bumeráng kapitány (Jai Courtney) és még néhány igazi balek Rick Flag ezredes (Joel Kinnaman) vezetésével útnak indulnak Corto Maltese szigetére (a névnek semmi köze az olasz képregényhőshöz), hogy rendet tegyenek. Az már kb. a hetedik percben kiderül, hogy valami nagyon félrement, így a sziget haderejének támadását csak Flag és Quinn éli túl – egy másik partszakaszon azonban megérkezik az igazi csapat, akikről maga a film is szól.
A mozi nyitánya valami elképesztően szórakoztató, hiszen az első öngyi osztag full nomen est omen-módba kapcsol, amikor 80 százalékukat egyszerűen lemészárolják a tengerparton, a nézők fele teljesen értetlenül hüledezett, hogy hát akkor most mi lesz. James Gunn pedig ezen a ponton szépen visszapörgeti az idő kerekét három nappal, és egy rövid, de zseniális expozícióban bemutatja, hogy a címszereplő bagázs hogyan is állt össze. Amanda Waller (Viola Davis), az A.R.G.U.S. nevű szupertitkos kormányzati kutató- és akciócsoport vezetője most is összeállítja az X-különítményt olyan bűnözőkből, akiknek egy-egy sikeres akció esetén elengednek néhány évet a büntetésükből. Apró, de annál motiválóbb csel, hogy amennyiben dezertálnának, úgy a fejükbe ültetett chip felrobban, így mindenképpen "öngyilkosnak" kell lenniük, ha túl akarják élni. Az új csapat tagjai a kelletlen ex-katona, Bloodsport (a mindig kiváló Idris Elba), a békéért bárkit kiirtó fanatikus Békeharcos (az egykori pankrátor, John Cena zseniális alakításában), egy ősi cápaisten leszármazottja, Nanaue (teljesen animált karakter, eredetiben Sylvester Stallone hangjával!), a Pöttyös nevű, elképesztően hülye szupererővel bíró, neurotikus "bünöző" (David Dastmalchian), illetve az egykori Batman-ellenséget alakító Patkányfogó lánya, Patkányfogó 2 (Daniela Melchior). Küldetésük az, hogy megsemmisítsék a Corto Maltesén épített Jotunheim nevű kutatóbázist, ahol egy bizonyos Csillag Projekten dolgoznak.
Míg a 2016-os Öngyilkos osztagban voltak igazán badass karakterek (Deadshot, El Diablo, Gyilkos Krok), addig itt Gunn szándékosan emelt be olyan röhelyes képregényalakokat is, akik a mainstream hősök számára huszadrangú ellenfeleknek számítottak. És itt valahogy mégis működnek, köszönhetően a remek forgatókönyvnek, ami hagyja megnyilvánulni hőseit a párbeszédeken keresztül. Így történhet meg az is, hogy megismerjük a saját édesanyja által megkínzott, egy félrement kísérlet eredményeként színes pöttyöket hányó karakter lelkivilágát, vagy az, hogy szimpatizálni kezdünk egy emberevő, két lábon járó, beszélő cápával. Érezhető, hogy Gunn szabad kezet kapott az írásban és a rendezésben, hiszen egyrészt a film pofátlanul véres és mocskosszájú, másfelől viszont a direktor tényleg a karakterei személyiségének mélyére ásott.
Válassz magadnak csillagot!
A "hősök" tehát adottak, de az ellenfelek sem kispályások. Mint kiderül, a Jotunheimben egy amerikai metahumán tudós, a fejéből kiálló mütyürök miatt csak Agyasnak becézett Gaius Grieves (Peter Capaldi) végez már harminc éve kísérleteket egy idegen életformán, ami leginkább egy tengeri csillagra hasonlít. A képregényeket ismerők jót röhöghettek, amikor a Starro, a hódító névre hallgató csillag az előzetesekben is feltűnt. Starro először 1960-ban jelent meg a DC Brave and the Bold című képregényfolyamában, ahol is az Igazság Ligájával csapott össze, de azért valljuk be, elsőre nem senki sem rezelne be egy még oly gigantikus tengeri csillagtól, mint amilyen a "hódító". A baj csak az, hogy Starro a több évtizedes kínzás és kísérletezgetés hatására nem kicsit zabos, másrészt pedig egy invazív fajról beszélünk, amely sok ezer apróbb csillagot képes kibocsátani kis habtestéből, hogy az áldozatok arcára tapadva átvegye az irányítást felettük.
Elképesztő, hogy egy ennyire eklektikusan összeállított csapat ellen sikerült megtalálni a megfelelően hülye ellenfelet. Ráadásul úgy, hogy végig súlya van a történéseknek, hiszen időközben kiderül, hogy az amerikai kormány sok disznóságot kíván eltakarni ezzel az akcióval, a felettesektől érkező parancsok pedig a társaságot is megosztják, nem is akárhogy. Ha úgy nézzük, Starro tulajdonképpen ugyanúgy áldozat, ahogyan Corto Maltese lakossága is, hiszen a film eseményeit röviddel megelőzve katonai puccs történt, a sztori során pedig többször is vezetőváltás zajlik, az egyikben Harley Quinn keze is benne van. Gunn filmje ebből a szempontból erőteljes kritikaként is megállja a helyét, a filmben is elhangzó mondat ugyanis sokak számára lehet ismerős a való világból: az Amerika-ellenes országok destabilizálása előnyös az Egyesül Államoknak.
Mindemellett akár az is megérne egy mélyfúrást, hogy a csillagok ugyan mit is jelképeznek, hiszen Corto Maltese fiktív szigete (és annak berendezkedése) igencsak emlékeztetheti az egyszeri nézőt Kubára. Az USA "legjobb" szándéka ellenére Kubát nem sikerült 51. csillagként felrajzolni a nemzeti lobogóra, így ha megengedünk magunknak némi metaforikus értelmezést, Starro mint tényleges csillag, és Corto Maltese szigete is végül független "csillag" maradt – akár a pusztulás árán is.
Keretes szerkezet
James Gunn tehát 2021-ben összehozta azt, amiben már a 2016-os film első előzetesei kapcsán is mindenki reménykedett: egy antihősöket felvonultató, piszkos, mocskos, de végtelenül vagány és laza filmet. Igaz, hogy a nekem személy szerint a vége felé kezdett kicsit sok lenni a több hektoliternyi vérből, meg egy picit Harley Quinnből is, de valahogy mindig sikerült túllépni a holtpontokon.
Egy dolgot ugyanakkor nem tudok elegánsan átlépni, ez pedig a képarány elszúrása volt. A képernyő sarkai le voltak vágva, így az egyébként jól megkomponált képekből folyamatosan kilógtak a fejek, karok, csápok. Az sem segítette az élményt, hogy az egyébként szinkronos film spanyol részeihez készült feliratok háromnegyede egyszerűen eltűnt. Ez már csak azért is szomorú, mert a film csütörtök óta fut Békéscsabán is, én vasárnap néztem, és ezek szerint azóta nem orvosolták ezt a borzasztóan béna hibát. Ha túlozni akarnék, azt is mondhatom, hogy nem is az egész filmet, hanem csak a 75 százalékát láttam, a maradékot a hozzáértő mozigépész kollégán kérem számon! (Egyébként a film közben kimentem szólni, a problémát azonban nem orvosolták.)
És ha már keretes szerkezet: ahogy a film is visszatér a végén egy, az első 10 percben elhangzó poénhoz, én is csak azt tudom mondani, hogy a DC – láthatóan – akkor dönt jól, ha okos, egyedi látásmódú, de csapatjátékos rendezőket alkalmaz, és szabad kezet ad nekik. Gunn meghálálta a bizalmat egy elképesztően lökött, kreatív és mégis komoly kérdéseket feszegető, szórakoztató mozival. Várjuk A galaxis őrzőinek folytatását, sőt, a John Cenával készülő Békeharcos-sorozatot is!
