Ha valaki nem remeteként, egy szűk, de otthonos barlangban töltötte az elmúlt négy évet, moha-párnacihával borított kővánkoson pihentetve fejét, az biztosan tudja, mi zajlik országban-világban.
Nézem a benzinkutakon kígyózó kígyókat, a bejelentéseket (ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor azért), a megcsillanó pánikot a szemekben, és sablonosan a nyárra gondolok. De igazából nem szeretem a nyarat, legyen inkább tavasz. A tavaszra gondolok tehát és megkérdezem: fogunk-e még kellemes tavaszi délutánokon a tornácon ülve beszélgetni, elnézve, hogy játszanak a gyerekek az udvaron? Lesz-e tornác, s udvar hozzá? Lesz-e kedv mindehhez, és egyáltalában: lesz-e gyerek és leszünk-e mi?
Gyerek persze van, kettő is, és ha minden jól megy, mi is leszünk. Most inkább az a kérdés, VAGYUNK-E? Jelen vagyunk-e vagy minket is visz a víz, mint Karády Anadáját? Lovasi András énekelte a 90-es években (ó, azok a csodás-rémes kilencvenes évek!), hogy "tegyetek el befőttet, lesz még a világ jövőre/te sem leszel halott és én sem, tudom előre." Bátor ember ez a Bandi, de a 90-es években könnyű volt bátornak lenni. Most, harminc évvel később ugyan ki mer bátor lenni?
Megnéztem, mit mond a szótár a bátorságról. Aszongya: "a veszélyek ellenére kitartó (ember), aki az élet kihívásaival szembenéz, és az útjába kerülő akadályok ellenére kitartva eléri a kitűzött célját; aki a határozott véleménye mellett a felmerülő nehézségek ellenére is kiáll; aki a saját erejében bízik, megpróbáltatásokat felvállalja, a nehézségektől nem riad vissza." Rövidítsük le: bátor az, aki befőttet tesz el. Ebben a jelenben a félelemtől dermedten állni a legrosszabb forgatókönyv. Csinálni kell valamit. Befőttet kell csinálni. Mert lesz még a világ jövőre, akkor is, ha üzemanyag nem lesz.
Megint a tavaszra gondolok, és már most szeretem azt a tornácot, ahol majd ülni fogunk egy padon és befőttet eszünk a gyerekkel. Mert a maszatos ajkak alól kivillanó tejfogakból egyszer majd csontfogak lesznek. Vagyni kell most, hogy lenni legyünk. Tegyetek el befőttet!
