„Te vagy a Viharsarki Kattintós?”

– Mióta lehet kattintani a „Viharsarkira”?

– Igazából ez a blog még tizenéve a beolon indult, majd átmentem a blog.hu-ra. Az utóbbi években pedig csak a Facebookon osztok meg zömmel egy-két mondatos, képes poénokat.

– 22 ezer követőd van.

– Az gyengén közepes elérés. Nem rossz, de a nagy oldalak közelébe sem ér. Közben idővel erősítettem az egyszemélyes stábon: magam mellé vettem Tyahun Gábort és Szántó Veronikát. Veronikát úgy ismertem meg, hogy mindig odaírta a posztok alá, hogy „Osztva, Őrbottyán!”.

Majd egyszer ráírtam, hogy „Van saját poénod is?”. Erre ő: „Mr. Viharsarki, te vagy az?”. Gábor már korábban csatlakozott, egyre jár az agyunk, ezért van az, hogy a közönség nem tudja, ki posztol éppen. Így hát mindketten kaptak admin lehetőséget, és gyártják a poénokat.

(Csaba gyufás könyve – Facebook fotó)

– Számtalanszor leírták már, hogy te író és tehenész vagy.

– Inkább tehenész és író. Vagy egyik sem. Nos, ez a „tehenész” annyira igaz, hogy egy szarvasmarhatelep résztulajdonosa vagyok, állattenyésztésből, tejtermelésből élünk. Az írás valójában csak hobbi.

– Állítólag kábé három ember él ma Magyarországon az írásból.

– Igen, de annak az a hátulütője, hogy főfoglalkozásban írnak. Akkor is írnak, ha semmi kedvük hozzá. Nekem szerencsére nem kell írnom. A civil munka ad egyfajta ritmust a hétköznapjaimnak, ami nem feltétlenül rossz. Néha nagyon monoton tud lenni, de ilyenkor írok valamit.

– Noha egy félig megkezdett Word-dokumentumnál nincs rosszabb.

– Szerencsére akkor írok, amikor késztetést érzek, és ez örömet okoz, általában hetente 2-3-szor. Némelyiket megosztom a Viharsarkin is, amire tök jól reagálnak; látják, hogy nemcsak a baromság megy, hanem van komolyabb tartalom is.

A lényeg, hogy bemegyek egy irodába, és ott nekem rengeteg papírmunkám van, ami mögött akár lehetne ékszerbolt is, de most éppen trágyahegyek vannak, meg állatok és traktorok.

– Vicces csávó vagy?

– Nem gondolnám magamról. Az például nagyon zavar, hogy van egy-két ember, akik naphosszat küldik a Viharsarki Kattintósnak az elcsépelt poénokat. Mintha 16 órán keresztül csak röhögnék, miközben nekem is vannak rossz napjaim. Majd rákérdezek, hogy „Figyelj már, ez saját?” „Nem”, kapom a választ.

Azt a poént nyilván nem teszem ki, amit már vagy ötszázan megosztottak. És az a durva, hogy számos stand upos is tömegpoénokat posztol. Azt nem is értem, hogyha valaki a tévében szerepel, és vannak jó saját viccei, akkor mért teszi ki a másét?

– Miért kell állandóan a fényben lenni?

– Mert aki ír, az egy egoista majom, állandó visszajelzésre vár. Amúgy meg akar a fene állandóan fényben lenni, jó néha elbújni egy időre. Az is érdekes, hogyha megosztok egy poént, amit körülbelül 123-an like-olnak, majd azt átveszi egy nagyobb oldal, lesatírozza a Viharsarki Kattintós logót, és kap 5000 kedvelést. Amikor ezt egyszer szóvá tettem, azt válaszolták: a, mi is kaptuk; b, bizonyítsd be, hogy te találtad ki; c, letiltunk.

– Karikázd be a c-t.

– Ebbe már belefáradtam… Majd arra jutottam, hogy addig nem hergelem magam, amíg a verseimet, prózáimat nem lopják.

– Gyerekkorodban központi figura voltál vagy amolyan csendes őrült?

– A baráti társaságban rengeteget röhögünk. Már általános felsőben rájöttem, hogy szeretem a kifordított dolgokat látni, a szavak kétértelműségét felhasználni. Annak idején sikert arattak a tanárparódiáim is.

Ha semmi sem történik a nagyvilágban, akkor nem lehet hasítani; ha pedig beüt valami szenzáció, és azt kifordítom, megcsavarom, akkor óriási lavinákat lehet elindítani. Azokat lopják. Egy csomószor hallottam már, hogy „Jé, annak idején ezt te találtad ki?”.

– Sosem gondolkodtál stand-upban?

– Nem akarok pluszban izgulni. Olykor felteszek egy-két hülye videót, aminek az lett a hozománya, hogy egy pesti koncerten felismertek. Nekem ez épp elég.

– Mit mondott az ember, aki felismert?

– Kimentem a levegőre, és megkérdezte: „Te vagy a Viharsarki?” A videókkal kapcsolatban anyukám viszont azt mondta, hogy „Jaj, ne csináld ezt kisfiam, ez borzalmas!”. „Á… anyu – válaszoltam –, az emberek szoktak hülyéskedni.”

– TikTok?

– Hagyjad már. Nem akarok ennél nagyobb hírverést. Noha vannak olyan művészek, akiket állandóan hívnak mindenhova. Az örökös szereplés engem nagyon feszélyezne. Főleg azt unnám, hogy folyton a saját életemről kellene mesélni. Baromi unalmas vagyok amúgy.

– A minap zongoráztam a tévékapcsolón, és azt látom, hogy az egyik csatornán Ganxsta vagy öt fószerrel beszélget, majd csatornát váltottam, és azt látom, hogy Ganxsta másik öt fószerrel beszélget.

– Épp a közelmúltban kerültem vele kapcsolatba. Egészen pontosan Takács Vilkó gitárossal, aki amellett, hogy a Kartel egyik gitárosa, a Dos Diavolos duóban játszik Ganxsta Zoleeval. Egyszer Vilmos ismeretlenül rám írt Messengeren, és megdicsérte a Rajongók voltunk, azaz a turbó rágós könyvemet. Én pedig a „Nem vagyok kíváncsi Vilmos üzeneteire” opcióval válaszoltam neki.

Persze azonnal rájött, hogy poén, röhögtünk, majd miután kiderült, hogy a Viharsarki Kattintóst is én csinálom, secperc alatt összehaverkodtunk. Később eljöttek játszani a Lerepül a hülye fejetek című, újra kiadott könyvem bemutatójára. Azt követően annyira jóban lettünk, hogy amikor a nyáron Szentandráson játszottak, vagy a szilvanapokon felléptek, mindkét alkalommal nálunk aludtak, és ment hajnalig tartó dumálás, gitározgatás.

– Azt hittem, az lesz a mese vége, hogy te leszel Ganxsta szövegírója.

– Erről még nem beszéltünk. Egyébként meg nem biztos, hogy aki versben, prózában oké, az rögtön jó dalszöveget is tudna kanyarintani. Megoldják ezt ők maguk, de még milyen jól!

– Pedig milyen jó árukapcsolás lenne.

– Ő nagyjából az az ember, akit látsz a tévékben.

– Egy írónak ez egy remek táptalaj.

 – Jelent már meg róla könyv. Ráadásul elhozta nekem ajándékba legutóbb, dedikálva.

– Nem zavar, hogy hazánkban többen írnak, mint olvasnak? Mármint egyre több az író.

– Nem zavar… Az sem, ha a szomszéd vesz egy tök jó fűnyírót, mert az a lényeg, hogy az én füvem le legyen nyírva. A net által baromi könnyű „íróvá” válni. Kérdés, hogy kit tart írónak a szakma, és kit a közvélemény, a közönség, ez legtöbbször nem teljesen fedi egymást. Noha sokan szidják a közösségi médiát, de egyébként egész jó tükör: ha kiteszel egy rövidebb írást, egyből van rá reakció. Vagy nincs, és le lehet vonni a tanulságot.

30 éve teljesen más volt a szituáció, például nem volt rögtön visszajelzés. Még írógéppel írtam a szöveget, amit postán küldtem el egy folyóiratnak, akik egy jó fél év múlva azt válaszolták, hogy sajnos nem tudják elfogadni. Lassan mentek a dolgok, nem lehetett tudni, hogy jó-e, rossz-e vagy közepes, amit csinálsz.

Ma már felgyorsultak. Megesett, hogy két-három napig nem posztoltam a Viharsarki Kattintósra, és páran a magánprofilomra írtak, hogy mi a baj. Semmi, napoztunk, fürödtünk a telken. Ha a kilencvenes években fél évig nem jelent meg semmid, azt gondolták: írsz, dolgozol. Ha ma fél évig nem posztolsz: ennek a csávónak VÉGE.