Értem én, hogy látványosak a koncertek, de a legtöbb színházi darab is az. Azokon mégsem vesszük elő telefonunkat. Idén már kevesen vagyunk, akik keményen ugrálnak a koncerteken, legyen szó metálról, vagy akár jungle-ről.
Sajnos ez a „függőség” korfüggetlen, hiszen a Beatrice jellemzően középkorú közönsége éppúgy videózza a produkciót, mint a tinik T. Danny-t. Legjobb helyzetben a későesti Dj-k vannak, hiszen addigra már mindenki keze elfárad, de még kevésbé híres lemezlovászok hajnalhármas szettjein is látni egy két telót.
Próbáljuk meg élvezni a bulit!
Telefonon lógni társaságban ígyis-úgyis gáz, hiszen illetlenül megosztjuk a figyelmünket. Így van ez a koncerteken is, ahol be sem lehet rongyolni a tömegbe, hiszen embernek álcázott kameraállványok között nem könnyű eljutni a mosh pit-be, ami igazából pont az ilyenek miatt ki sem alakul.
A kamerázás helyett inkább kiélvezve a dalokat, a zene ütemét csapatva egy kis tánccal, ugrálással és a szöveg éneklésével már egyből hozzáadunk a közösségi élményhez. Nem tilos a pogo, sem a kordon előtti szerelmes beordítások, de még az sem, hogyha egy kartonlapon üzenetet mutatunk a dobosnak, aki már kérés nélkül is félmeztelen (mennyivel jobb is ez, mintha azt néznénk, hogy jól sikerül-e a telefonos felvételünk, ahol ha a kép nem is lenne rossz, a hang biztosan az).
Ha pedig jó a közönség és még hangos is, ráadásul táncot is társít az ordításhoz, akkor elégedetten mehet haza az előadó, aki természenesen „nem playback-el tolta le” az egész produkciót. Ami pedig nagyon fontos: bátran lehet kritizálni a hangosítást, az előadót és a közönséget is, hiszen így kaphatja azt mindenki amit megérdemel.
Kép forrása: pexels.com
