Veszprémy László Bernát történész, a Mathias Corvinus Collegium Corvinák című online tudományos ismeretterjesztő folyóiratának főszerkesztője 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története. Korábban több zsidó folyóirat munkatársa, illetve a Veritas Történetkutató Intézet és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója volt.
Veszprémy László Bernát legújabb kötetében, a Tanácstalanságban kényes kérdéseket boncolgat, miközben számtalan külföldi és hazai levéltár forrásai alapján próbálja megérteni a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének történetét.
– Mi motiválta a könyv megírásban, miért tartotta fontosnak az 1944-45-ös időszak történéseinek felelevenítését?
– A mély emberi dilemmák különösen foglalkoztatnak történészként. A zsidó vezetőket a németek úgynevezett zsidó tanácsokba tömörítették és az volt a feladatuk, hogy közvetítsék a német követeléseket a zsidó közösség felé. Ha bele képzeljük magunkat egy zsidó vezető helyzetébe, akkor láthatjuk, hogy ezek a vezetők egy borzalmas dilemma elé lettek állítva, hiszen egyrészről próbálták megmenteni ezeket a közösségeket, köztük a saját családtagjaikat, másrészt halálos fenyegetések mellett arra lettek kényszerítve, hogy működjenek együtt a németekkel. Ez a rendkívűl nehéz dilemma egyébként különösen jól demonstrálható például Prónay Ernőnek, a békéscsabai hitközség elnökének a történetén keresztül, amelyről részletesen írok a könyvemben. Prónay lányát röviddel a megszállás után a németek letartóztatták. Egyszerre próbált segíteni a zsidó közösségen, közben pedig saját lányát is meg akarta menteni. Prónayt és feleségét Auschwitzban gyilkolták meg, a lányukat is deportálták, de ő túlélte a holokausztot.
Arra a műsorvezetői kérdésre, hogy tudták-e ezeknek a zsidó közösségeknek a vezetői, hogy Auschwitz mit is takar, mi zajlik ott egész pontosan, Veszprémy László Bernát így válaszolt:
– Nagyon büszke vagyok rá, hogy a könyvemben magánhagyatékokat is sikerült feltárnom, tehát olyan anyagokat, amelyek egyébként levéltárban nem kutathatók. Izraelben megtaláltam például Szabó Ödön békéscsabai neológ főrabbi leszármazottait, ők adták át nekem a hagyatékát. Arról ír: a zsidók tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Európában a németek népirtást követnek el. Nem biztos, hogy a módszereket ismerték, de nem kellett konkrétan az auschwitzi gázkamrákról tudni ahhoz, hogy az ember tisztában legyen vele, hogy a zsidókat súlyos veszély fenyegeti. Szabó rabbi azt is írja, hogy hiába figyelmeztette a munkaszolgálatos zsidókat, hogy át kellene szökni a határ román oldalára, az emberek egyszerűen nem voltak hajlandóak elhinni ezeket a híreket. Ez egyfajta hárító viselkedésforma: a borzasztó, katasztrofális hírek hatására sokszor a tagadás a reakció, az emberek nem hajlandóak tudomást venni a szörnyű igazságról.
– Gonosz, nyakatekert gondolat volt a németektől az, hogy azokat a lelki vezetőket kényszerítették a saját közösségük tönkretételére, elpusztításában való szerepjátszásra, akik egyébként az adott közösség az elöljárójának választott. A háború után megjelentek olyan vádak, hogy a zsidó tanácsok ismeretlen figurákból, bűnöző egyénekből álltak. Az én kutatásaim azt mutatják, hogy ez nem igaz, hiszen többségében a hitközségi vezetők, néhány esetben a rabbik voltak azok, akiknek a nyakába varrták ezt a feladatot. Békéscsabán és más településeken is azt lehetett látni, hogy elsősorban prominens, neves, befutott zsidó emberekből vagy hitközségi vezetőkből állították össze ezeket a tanácsokat. A náci technika alapvetően nagyon gonosz és rafinált volt, hiszen rájöttek arra, hogy a zsidók könnyebben fogadják el a német utasításokat, ha azok egy korábbról már ismert zsidó vezetőtől jönnek, mint ha mondjuk egy SS-tiszt dirigálna nekik.
– Lehet-e tudni, hogy ezeknek a zsidó vezetőknek hány százalékát nem küldték haláltáborba és később sem ítélték halálra, illetve hányan vesztették életüket?
– A fővárosban egyszerűbb volt ezt feltárni, vidéken sokszor sajnos az emberek "köddé válnak", tehát nem volt annyira egyszerű nyomozni. Én azt feltételezem, hogy akiről nem találtam alapvetően semmit, azok többsége a holokauszt áldozatává vált. Vannak kétes esetek, ahol nem igazán sikerül a forrásokból eldönteni, hogy mi volt a végkifejlet, de alapvetően azt mondanám a kutatásaim alapján, hogy többségében a zsidó vezetők is a holokauszt áldozatai lettek. Nem szabad úgy tekinteni rájuk, mint akik privilegizált helyzetben voltak, már csak azért sem, mert a deportálásoknál a csendőr nyomozók a gazdagnak vélt vagy ténylegesen gazdag zsidókat külön brutális eszközökkel vallatták, sokszor még rosszabb helyzetben voltak, mint a hétköznapi vagy szegény emberek.
– Foglalkozik-e a kötet a zsidó közösségek háború utáni visszarendeződésének a kérdésével? Hogyan indulhatott el, elindulhatott-e egyáltalán ez rövid időn belül vagy egy hosszabb gyógyulási folyamat lehetett?
– Igen, foglalkozik a könyvem a háború után időszakkal, melyet követően rögtön megindultak a gyanúsítgatások, a népügyészségi, népbírósági eljárások. Esetenként akár azt gondolhatja az ember, hogy ez indokolt is lehetett volna, de azt találtam, hogy az esetek döntő többségében ezek koncepciós jegyeket mutató vagy korrumpált eljárások voltak. A kommunistáknak szükségük volt zsidó háborús bűnösökre is, hiszen így be tudták mutatni, hogy az is lehetett fasiszta vagy a Gestapo kémje, aki egyébként ismert kommunista volt, vagy aki részt vett az ellenállási mozgalomban, esetleg túlélte Auschwitzot. Fontos volt sulykolni a többségi társadalom előtt, hogy vannak zsidó háborús bűnösök is. Azt látom, hogy a legtöbb eljárás, amely a zsidó tanácsok tagjaihoz köthető, alapvetően legalább olyan eljárás volt, amelyben nagyon komoly állami elvárás lehetett az elmarasztaló ítélet.
– Mi volt Horthy Miklós kormányzó szerepe például a budapesti zsidóság megmentésében? Hogyan nyilatkozik róla a könyv?
– Horthy Miklós 1944 július 6-án Budapesten leállította a deportálásokat annak dacára, hogy a német tervek már készen álltak és a csendőrséget is felrendelték a fővárosba. Ez elsősorban a fővárost érintette, a környező településeken élő zsidókat nem sikerült megmenteni. Eddig a történészek vitatkoztak arról, hogy mi volt Horthy szándéka a deportálások leállításával. A Koszorús Ferenc által vezetett esztergomi páncélos hadosztályt felrendelték Budapestre a hajnali órákban, de tűzharcra nem került sor, mert a csendőröknek esélye sem lett volna a páncélosokkal szemben és végül kivonultak a fővárosból. Egyes történészek azt mondták, hogy Horthynak nem a fővárosi zsidóság megmentése volt a szándéka, hanem az, hogy egy esetleges csendőr puccsot elkerüljenek. Amit a saját könyvemben igyekeztem demonstrálni, az, hogy a fővárosi zsidó tanács forrásai, visszaemlékezései, hagyatékai között egyértelműen lehet olvasni arról, hogy a fővárosi zsidó tanács kapcsolatban állt a kormányzói kabinetirodával és a fővárosi zsidóság megmentése egyfajta közös erőfeszítésnek volt az eredménye.
– Milyen volt a viszony Hitler és Horthy között?
– A háború után megjelentek Horthyról olyan értékelések, amelyek úgy mutatták be, mint lelkes fasisztát, népírtót, aki örült a holokausztnak, a deportálásoknak és lelkes volt azzal kapcsolatban, hogy legalább a vidéki zsidókat meggyilkolják. Én azt gondolom, hogy – a primer források tükrében – ezeknek a jellemzéseknek a többsége vagy pontatlan, történelmietlen, vagy pedig egyszerűen nem bizonyítható. Nem tudjuk, hogy egészen pontosan mit tudott, mit gondolt Horthy Miklós ezekben a hónapokban, hiszen semmilyen hiteles forrás nem maradt fel az ő tollából. Az más kérdés, hogy miért nem tett többet a vidéki zsidóság megmentése érdekében. Azt gondolom, hogy ebben Horthynak van felelőssége. A könyvem nem óhajtja felmenteni Horthy Miklóst, és összességében a tevékenységét így is negatívan szemlélem, de a történelmi tényeket rögzíteni kell, tehát a források tükrében nem igaz az, hogy Horthy Miklós csak azért rendelte fel az esztergomi páncélosokat, hogy a csendőr puccsot megakadályozza, hanem azért, hogy a zsidóságot mentse.
– Tervez-e még foglalkozni a magyar zsidóság második világháború utáni időszakra vonatkozó helyzetével, és a közösségek visszaépülésével?
– Ezzel ebben a formában nem tervezek foglalkozni, viszont a következő, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a gondozásában megjelenés előtt álló könyvem az úgynevezett kápó pereket dolgozza majd fel. A kápók voltak azok a zsidók, akik a koncentrációs táborokban – privilégiumokért cserébe – bizonyos feladatokat láttak el, és akik amennyiben túlélték a holokausztot, akkor sokszor népbíróság elé rángatták őket, esetenként jogerősen elmarasztaló ítéletek születtek velük szemben. A kápó kifejezés egyfajta szitokszóvá vált, épp úgy, mint a zsidó tanácsoké, tehát szintén az emberi oldalról érdekelt, hogy kik is a kápók, hogyan zajlottak az őket érintő perek Magyarországon, és mennyire voltak ezek tiszta büntetőeljárások vagy inkább kommunista koncepciós perek.
