Napjainkban is őrzik Erdélyben a szentsír állításának szokását mely nagypéntek napjához kötődik. Több székely katolikus faluban elkészítették a templomokban, a mellékoltárok asztala alatt ezt a szakrális jelentéssel bíró emlékművet. A szentsírt nagypéntektől a feltámadásig, többnyire legények vagy éppen szabadságukat töltő katonák őrizték imával, és különféle jelszavakkal, rituális mozdulatokkal.
Barabás László a Vasárnapnak adott interjújában azt is elmondta, hogy a templomok bejáratánál alakítottak ki egy mélyedést, oda helyezték el a sírban fekvő Jézus szobrot, vagy akár jelképes formáját. Elhalmozták virágokkal. A gyergyói és csíki falvakban maradt meg leginkább ez a szokás.
A református falvak szokásrendje abban különbözött a katolikusokétól, hogy aznap kétszer tartottak istentiszteletet: délelőtt és délután. A katolikusokkal nagypénteken csak egy csonka mise volt. A két istentisztelet között számos közép-erdélyi református településen a hívek kimentek a temetőbe, és ott megigazították, rendezték a sírokat. Mindenképpen a halállal, a temetővel kapcsolatos rituális tevékenységeket végeztek. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a népi közösségek az áldozatot vállaló Jézust saját halottjuknak tekintették. Nagyon közel érezték magukhoz, ez a templomokban az ezredforduló utáni években is érezhető volt. Az istentiszteleteken, szentmiséken mindenütt fekete ruhában voltak, és a berendezéseket is fekete terítőkkel borították – fogalmazott Barabás László.
Nagy ünnepnek tartották a nagypénteket, Jézus halálával áldozatvállalásával a megváltás ment végbe.
